Amikor egy szerettünk meghal, úgy érezzük, abban a pillanatban nem csak az ő élete szakadt meg, hanem a mienk is. De másnap dühösen tapasztaljuk meg, hogy a saját életünk nem ért véget. Másnap ismét felkel a nap, csicseregnek a madarak, az emberek dolgukra sietnek, nevetnek, zenélnek.
Mi pedig értetlenül állunk, könnyeinket nyeljük, és talán azt kívánjuk, szakadjon le az ég is, hisz minek élünk, ha ő már elment. Abban a pillanatban elképzelni sem tudjuk, hogyan is éljünk tovább nélküle. Aztán múlik az idő, telnek a napok, tesszük mi is a kötelező dolgainkat, de mikor kezdünk ismét élni? Fogunk egyáltalán valamikor? Vagy csak élő halottként létezünk a világunkban?
Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. Ez valóban így lehet. A testi sebek begyógyulnak, megszűnik a fájdalom, de nyomtalanul azok sem tűnnek el. A lelki sebek mikor gyógyulnak be? Mikor érezzük már azt, hogy nem fáj? Eljön valaha az a pillanat, amikor nem fájdalommal, hanem szeretettel tudunk gondolni az elment szerettünkre? Eljön valamikor az a pillanat, amikor ismét boldogan tudjuk élni életünket?
Ha ezekre a kérdésekre saját tapasztalatból van válaszod, akkor pályázz te is!
A pályázat részletes kiírása itt olvasható: Ma irodalma - pályázat
5 hozzászólás