Keresztút

 
Színesen kavargó hasadékon zuhantam keresztül, s végül, egy fényárban úszó keresztúthoz érkeztem. Lazán, könnyedén értem földet. Körülnéztem. Négy irányba futottak szét egy csomópontból a gyalogutak, s én középen álltam. Nem tudtam, hogy hová tartok, nem emlékeztem rá, hogy honnan jöttem. Álltam, és azon töprengtem, hogy merre induljak el.

Az egyik úton, hátizsákkal, vándorbottal a kezében, egy fiatalember közeledett. Aztán észrevettem, hogy két másik úton is érkezik egy-egy ember.
Perceken belül négyen álltunk a kereszteződésben; mindannyian tanácstalanul. A három vándor épp úgy nem tudta, hogy merre folytassa útját, mint jómagam.
Ekkor belémszivárgott, és felfénylett bennem a felismerés: nem véletlen az, ami bennünket egy időben, egy helyre sodort. Nekünk dolgunk van egymással, együtt kell hát továbbmennünk, a negyedik úton.

Felébredtem, és ágyamból kikászálódva, a keresztutat kerestem. Hosszú percekig tartott, amíg teljes tudatom visszatért, és felfogtam, hogy a találkozás csupán álom volt.
Éreztem, hogy az álomnak súlyos jelentése van, de ekkor még nem sejtettem, hogy mi az.
Sokáig nem gondolkodhattam, mert határidős munka várt; sietnem kellett.
Dühösen csapkodtam, amikor kiderült, hogy nincs áram, és mérgemet csak fokozta, hogy a mosdóban hiába tekergettem a csapot, mert víz se volt.
Reklamáló telefonra nem volt időm, kapkodva öltöztem, magamhoz vettem táskámat, és kiléptem az ajtón.

Rémületemben elhűltem a látványtól, ami odakint fogadott. Lakótelepi lakásom magányos betondobozként állt az álmomban látott keresztút közepén. Álom és valóság egybefolyt, és minden kétségessé vált.
Visszaléptem a lakásba, becsuktam magam mögött az ajtót, aztán újra kinyitottam, abban bízva, hogy az előbbi káprázatot ezzel a csellel elűzhetem.
Nem sikerült.
Mi történhetett? Nem értettem.
Az pillanatok alatt világossá vált, hogy miért nincs villany, és víz – a lakásom minden összeköttetés nélkül szakadt ki környezetéből, a panelerdőből, tíz emelet alól, megfosztva az őt tápláló közszolgáltatás minden tőgyétől, elárvulva, védtelenné válva. Már nem nyújtott biztonságot többé.

Utolsó reményem a mobiltelefon maradt. Bementem érte, de hiába; nem volt térerő, egy hangyányi sem. Ettől úgy kétségbe estem, mintha ezzel utolsó leheletemtől fosztottak volna meg. Mi történt? Hol vagyok? Cikáztak agyamban a kérdések választalanul, körbe-körbe, majd ernyedten, kifáradva hulltak vissza saját fejemre.
Eszembe jutott újra az álmom, kimentem ismét a szabadba, és egy ideig ész nélkül rohangáltam föl-alá a lakás körül, segítségért kiáltozva. Álmomban emberek jöttek, és társaimmá lettek, most, szinte fanatikus hittel vártam a három vándort.
Az egyik út, épp úgy, mint álmomban, egy kis patak mellett futott. Ezen az ösvényen pillantottam meg a közeledő hátizsákost, kezében vándorbottal. Elé szaladtam, és örömömben a nyakába borultam. Nem tudom, hogy mit vártam tőle, talán csak annyit, hogy oldja magányomat…

A vándor szívélyesen üdvözölt. Zaklatottan, akadozva panaszkodtam el neki riadalmamat, és szavaimat igazolandó lakásomra mutogattam folyton, mint egy eszelős.
A vándor nem lepődött meg elbeszélésemet hallva, kedvesen mosolyogva csitítgatott, anélkül, hogy bármit is elárult volna idekerülésem körülményeiről. Mert abban egészen biztos voltam, hogy többet tud erről, mint jómagam.
Leült a patakparton, hátát lakásom betonfalának támasztotta, majd hátizsákjából almát és sajtot vett elő, mit velem megosztva, falatozni kezdett.
Faggatni próbáltam, de ő türelemre intett. Jobb híján, én is ettem.
Ekkor, egy másik ösvényen, egy fiatal lány tűnt fel, könnyű selyemruhája széles, arannyal kirakott övvel volt összefogva a derekán, vékony szandáljának pántjához hasonló díszítéssel. Virágot szedett, és integetett, amikor észrevett bennünket. Mi talpra szökkenve melegen üdvözöltük őt, hellyel és étellel kínálva, mintha régi ismerősök lennénk.
Amikor szerencsétlenségemről meséltem neki, csak szelíden mosolygott, és a virágcsokrot a kezembe nyomta.
Közben a harmadik vándor is megérkezett. Öregember volt már, hosszú fehér hajjal, szakállal, sarut és tógát viselt. Külseje, rég letűnt korok emlékét idézte. Bort hozott, és friss tejet.

Három társam ételt, italt, szépséget hozott magával, úgy éreztem, hogy nekem is adnom kell valamit.
Várakozón pillantottak rám, de én tanácstalan voltam. Nem tudtam, hogy mit adhatnék nekik. Zavartan tébláboltam, végül beinvitáltam őket lakásomba. Az öreg vándor csendesen csak ennyit mondott:
- Mi nem léphetünk be oda. Emlékezz, te az utat mutatod!
Valóban! Álmomban én jelöltem ki az utat, amin együtt indultunk tovább. Négy ösvény volt itt is, mint az álomban, egy a patak mellett, amin a hátizsákos jött, egy virágoktól tarkálló, a lány útja, aztán egy köves, meredek hegyoldalról lefutó ösvény, amin az öreg érkezett, és a negyedik út, mely, mintha a másik háromból lenne összegyúrva; virágokkal, sziklákkal övezve követte tovább a patak folyását. Erre az útra mutattam.
- Erre menjünk! – mondtam, és társaim követtek.

Szótlanul ballagtunk egymás mögött a keskeny ösvényen egy ideig, aztán egy tisztáson megpihentünk. Legidősebb útitársam ekkor mesélni kezdett:
- Hamarosan egy településre érkezünk, a jották falujába. Én is itt élek, magam is jotta vagyok. A keresztút, ahol találkoztunk, folyton változó; különböző idősíkok metszéspontja. Régóta ismerjük. Néha vándorok érkeznek hozzánk a távoli jövőből, akiket jotta-mesterünk vezet haza, miután hosszabb-rövidebb időt eltöltöttek korunkban. Vannak vándorok, akik többször is megjárják ezt az utat, közületek kettőt már ismerek. – társaim felé biccentett, majd hozzám fordulva folytatta:
- Te még nem jártál nálunk, álmod sodort ide. A kor, amelyben élsz, többszázezer évvel későbbi a miénknél. Az álmod nyitott időrést a két éra közt. A fiatalember, – itt a hátizsákosra mutatott – szinte egykorú veled. Az ifjú hölgy viszont kicsit távolabbról érkezett.
Most a fiatalember szólalt meg:
- 2186-ból érkeztem. Most járok itt harmadszor. Már visszatérő álmom a keresztút, és a jották kora. Ha a mester engedi, akkor egyszer, talán, végleg itt maradhatok.
- Én Atlantiszból jöttem – mosolygott a lány – Talán a mi világunk emlékét őrzitek még… Atlantisz, és e kor között, szinte folyton nyitva áll az időrés. Gyakran jövünk, megyünk a két világ között, és sokat tanulunk elődeinktől, a jottáktól.

Ámulva hallgattam az idegeneket, és közben ezer kérdés fogalmazódott meg fejemben, de az öreg leintett, és tovább beszélt.
- A jották kultúrája ötvenezer éves. Számodra sok felfoghatatlannak tűnő dolgot megvalósítottunk már, és ismerjük a Föld jövőjét is. Kedves szülőbolygónkat hamarosan elhagyjuk, és egy másik naprendszerben telepedünk le, mert olyan pusztító égi csapás közeledik, ami az utolsó szálig kiirtana bennünket. Néhány száz év múlva nyomunk se lesz a Földön, új élet virágzik majd, új emberiség fogan. Ennek képviselői vagytok ti mind. Most gyertek, jotta-mesterünk elé vezetlek benneteket!
Szó nélkül ballagtunk az öreg után, sorban; előbb a lány, majd én, aztán hátizsákos társunk következett. Hamarosan egy kis völgybe érkeztünk, melynek szélén, egy azúrkék színű tó volt. Ebbe futott bele a mi patakunk is.
A völgyben fából, és bőrből készült kunyhók álltak, körülöttük emberek sétálgattak, üldögéltek, vagy hevertek. Úgy tűnt, hogy itt senki sem dolgozik, mindenki ráér, pihen. „Talán ünnepnap van.” – gondoltam magamban, majd azon csodálkoztam, hogy a csillagközi útra készülő emberek, miért ilyen nomád körülmények közt élnek…
Döbbenetemnek hangot adva, faggatni kezdtem az öreg jottát. Ő mosolyogva válaszolt:
- Persze, hogy meglepő ez számodra, hisz ti a technika bűvöletében éltek, pusztítva, mérgezve a természetet, béna bábként csüggve gépeitek csecsén. De útitársad, ki száz évvel ifjabb nálad, már ismeri a természetes életmódhoz visszavezető törekvést. Az ember, elsősorban szellemi lény, lelkének fejlődése, szellemének táplálása a fő cél. Az anyagi test csupán eszköz, egy megjelenési forma. Korotok embere hajlamos erről megfeledkezni, és hörcsögmód gyűjteni, habzsolni magába, maga köré az anyagot, miközben szelleme fuldoklik belé. Menj haza, vándor, és zúzd szét beton-börtönöd! Szabadítsd ki a lelked, és meglátod, repülni fogsz! Nincs olyan távolság, amit szellemed le ne győzhetne.
Földbegyökerezett lábbal hallgattam az öreget, aki ekkor könnyedén elrugaszkodott a talajtól, és néhány méterrel a fejünk fölé emelkedett, majd visszaereszkedve közénk, az egyik kunyhóhoz vezetett bennünket.

Tíz év körüli kislány fogadott a bejáratnál. Az öreg meghajolt a gyermek előtt, és így szólt nagy tisztelettel:
- Mester! Az időrésen újabb vándorok érkeztek hozzánk. Vezesd őket vissza saját korukba, legjobb belátásod szerint!
A gyermek biccentett, az öreg pedig távozott.
- Kövessetek! – mondta a kislány, és egy bőrfüggönyt föllebbentve, kunyhójába lépett.
Odabent csodálatos fényárban úszott minden, pedig lámpának, gyertyának nyomát sem láttam, és az egyszerű, kicsi kunyhó a földre terített állatbőrökön, és szőrméken kívül teljesen üres volt.
A kislány kényelmesen elhevert a bőrökön, és társaim példáját követve, én is leültem. Percekig hallgatunk, és néztük egymást. Amíg engem figyelt a gyermek-mester, olyan béke, nyugalom, és szeretet áradt szét bennem, hogy sírni tudtam volna a boldogságtól. Pedig éreztem, hogy a vesémbe lát. Tudtam, hogy ismeri minden gyarlóságomat, minden vétkemet, és mégis, ezzel együtt is szeret.
Nem akartam hazamenni, szerettem volna itt maradni örökre. Megértettem azokat a vándorokat, akik újra és újra visszatértek.
- Atlantisz lánya! – szólt a gyermek először a jobbomon ülő társamhoz – Velünk maradhatsz az indulásig. Csak akkor küldelek haza, amikor elhagyja népem ezt a bolygót.
- Köszönöm, mester. – válaszolt örömmel a lány.
- Néhány napot te is velünk tölthetsz. – fordult most a kislány komoly hangon a jövőből érkezett fiatalemberhez – Megtanulhatsz itt néhány dolgot, ami hazatérve, segít az utadon.
- Köszönöm, mester. – felelt a hátizsákos is vidáman.
A gyermek most hozzám fordult:
- Amiért te idejöttél, azt már megkaptad. Vigyél magaddal egy kis fényt sötét korodba! Téged most hazaküldelek.
- Kérlek, mester, engedd, hogy itt maradjak! – mondtam rémülten.
- Menned kell. Fogadd el ezt, és ne a változtathatatlant akard megváltoztatni! Talán még visszatérhetsz.
- Köszönöm, mester. – mondtam most én is, bár annyira fájt, hogy ilyen hamar kiebrudalnak ebből a tiszta, szabad világból, hogy üvölteni tudtam volna.
- Feküdj le, és aludj! – szólt rám a gyermek, és én engedelmesen eldőltem. Színesen kavargó hasadékon zuhantam keresztül, majd agyamra sötétség borult.

Amikor felébredtem újra, szobámban találtam magam. „Micsoda álom volt!” – gondoltam. Gyorsan felöltöztem; volt víz, és villany is, a mobiltelefonom megcsörrent; a főnököm hívott, sietnem kellett, nem értem rá holmi álmokon merengni.