Levelet kaptam (05)

 
Mivel felelősnek érzem magam Földünk élőlényei iránt, elhatároztam, hogy szót emelek érdekükben. Küldtem egy kör e-mailt az összes jelenleg veszélyeztetettnek minősített faj képviselőjéhez, melyben megkértem őket, hogy meséljenek egy kicsit magukról.
Úgy vélem, ha tudomást szerzünk róluk, ha valamelyest megismerjük őket, talán jobban odafigyelünk és vigyázunk rájuk.

Az ötödik levél Romániából érkezett, Hunyad megyéből, Hátszeg vidékéről:

„Ember-barátaim!
Családom és fajtársaim arra kértek, hogy én mutassam be nektek eme rövid levélkében fajunkat. Petrus vagyok, 16 éves európai bölény bika, és kedves családommal, barátaimmal együtt a Hunyad megyei lombos erdőkben élek.
Azt mondják, hogy mi vagyunk Európa ma élő legnagyobb testű szárazföldi emlősei. Hát igen, lehet benne valami, mert a bikák testhossza elérheti akár a három és fél métert, amihez persze még egy 60–80 centis farok is csatlakozik, marmagasságunk 180–195 cm, súlyunk pedig akár egy tonna is lehet (általában azért 500–900 kg közöttiek vagyunk). Teheneink valamivel kisebbek nálunk, átlagosan 300–500 kilósak.
Rövid, széles fejünk van, és a tehenek épp úgy, mint mi, szarvat viselnek. Sűrű, barna szőrünk a nyakunkon egy kicsit hosszabb, aminek köszönhetően még szakállunk is van.
Fajunk története szorosan összekapcsolódik az emberek történelmével. Hosszú ideig vadásztatok ránk, és mohóságotokkal a kihalás szélére juttattatok bennünket, ám az utolsó pillanatban mégis ti mentettetek meg a tényleges kipusztulástól.
Őseinket már a ti barlanglakó őseitek is vadászták, a római korban pedig az állatviadalok gyakori szereplői voltunk. Aztán a középkorban is kedvelt foglalatosság volt az akkori emberek körében a bölényvadászat. Az erdélyi magyar főurak például lovon ülve várták a hajtást lándzsával, szekercével. A főbb urak kerevetjei bölénybőrrel voltak bevonva. A kisebb urak meg még ágyul is elődeink bőrét használták…
Eredetileg Európa lombos, vegyes erdeiben, valamint Ázsia lomberdős sztyeppövezetében éltünk, a Kaukázustól és Nyugat-Oroszországtól Kelet Szibériáig és Északkelet-Kínáig. De például Angliában már a XI., Franciaországban pedig a XIV. században eltűnt fajunk utolsó példánya. Másutt még a XVIII. század végéig kibírtuk, ám hamarosan már csak a lengyelországi Bialowieza őserdejében maradt fenn egy kisebb populációnk. A háború azonban megtizedelt bennünket is: áldozatul estünk a harci eseményeknek és a kiéhezett katonáknak.
Csupán néhány állatkerti példány élte túl az első világégést, s ti ekkor döbbentetek rá, hogy talán már csak egyetlen esély maradt arra, hogy megmentsetek bennünket.
A frankfurti állatkert igazgatója 1923-ban létrehozta a Nemzetközi Bölényvédelmi Társaságot, amely az összes fogságban élő példányt felkutatta és törzskönyvezte. A ma élő európai bölények, így én is, mind az ő leszármazottaik vagyunk.
A második világháború azonban újra a kihalás szélére sodort minket: összesen 17 példányunk élte túl azt a rettenetes pusztítást. Azóta azonban egy kicsit megerősödtünk, szaporodtunk, és végre békességben élünk veletek együtt. Az ötvenes évektől már lassan visszakerülhettünk a természetbe, eredeti környezetünkbe. A mi családunk például a hatvanas években érkezett Lengyelországból Erdélybe, ám még most is nagyon kevesen vagyunk, ezért veszélyeztetett fajként tartotok számon bennünket.
Veletek ellentétben, mi kizárólag növényevők, azaz vegetáriánusok vagyunk. Elsősorban fűféléket legelünk, de alkalmanként megrágcsáljuk a fakérget, mohákat, gombákat is.
A nőstényeink borjaikkal matriarchális csordákban élnek, melyek létszáma, jó esetben, mintegy húsz egyedet számlál, míg mi, hímek, többnyire magányosak vagyunk, vagy néha kisebb fiúcsapatokba verődünk.
Amióta az emberek nem vadásznak ránk, fő ellenségünk a farkas, de borjainkra a hiúz is veszélyt jelenthet.
Párzási időszakunk őszre esik, és október végéig tart. Ilyenkor csatlakozunk a tehenek csordájához, és ivarzó asszonyainkat megvédjük a többi hím molesztálásától. A párzás után viszont megyünk a magunk dolgára, és az a helyzet, hogy vemhes teheneink is jobban érzik magukat nélkülünk, egymás közt. Kilenc hónap múlva, a szüléskor még a többi nőstény társaságát se szívlelik teheneink, különválnak a csordától, és magányosan hozzák világra borjaikat (általában egyet, ritkábban kettőt). A születés után pár órával a kicsinyek már saját lábukon követik anyjukat, vissza a társaikhoz. Aztán 6-8 hónapos korukig szopnak. Ivarérettnek 2-4 éves kortól számítanak az ifjak, de a fiatal bikáknak gyakran még éveket kell várniuk a sikeres párzásig. Ha minden jól alakul, akár 27 éves korunkig is élhetünk, majd szép csendesen átadjuk helyünket utódainknak.
Levelem végén megköszönöm, hogy most már vigyáztok, figyeltek ránk, s azt kívánom, hogy éljetek mindig békében egymással és minden körülöttetek élő más fajjal!”