Az ikerkrumpli

Az ikerkrumpli
jan
18
Az ikerkrumpli

 
Marika egyedül játszadozott az árvaház kertjének egy eldugott sarkában, mert nem szerette a gyerekek zajongását. A csöndet szerette. Amikor csak tehette, félrehúzódott, a fűbe hasalt és a hangyák szorgoskodását, a tücskök muzsikáját, vagy éppen a növények komótos növekedését figyelte. Gyerektársai és a nevelők már régen hozzászoktak a kislány visszahúzódó természetéhez, s nem bántották, inkább magára hagyták. Amikor elunta Marika az egyedüllétet és beszélgetni támadt kedve, akkor Zsóka néni mellé csapódott. Zsóka néni volt a kert felelőse, ő irányította a veteményezést, a gyomlálást és a termés betakarítását is. A kislány gyakran sündörgött körülötte, és szívesen segítette minden munkájában. Most is egyből odaszaladt hozzá, amikor meglátta.
Zsóka néni krumplit szedett az ebédhez; kapájával óvatosan fordította föl a halmokat, Marika pedig kosárba gyűjtötte az előgördülő gumókat.
Egyszer aztán olyan hangosan kurjantott föl, hogy Zsóka néni még a kapát is kiejtette a kezéből ijedtében.
- Tessék nézni! Tessék nézni! - ugrott elé Marika, és a kezében tartott krumplit mutatta nevelője felé.
A gumó egészen különös formájú volt. Éppen úgy nézett ki, mint két popsijánál fogva összenőtt kisbaba.
- Nahát! - csapta össze tenyerét Zsóka néni a csodálkozástól. - Ikerkrumpli. Épp olyan formájú, mint te és a testvéred voltatok csecsemőként - mondta, majd hirtelen szája elé kapta kezét, mint aki elszólta magát. Marika elkerekedett szemmel nézett rá.
- Rettenetesen sajnálom, kicsim - mondta Zsóka néni, s szeméből egy könnycsepp gördült végig arcán. - Nem akartam, hogy így tudd meg...
- Nekem van testvérem?
- Igen - felelt bűnbánó arccal a kérdezett.
- És mi is össze voltunk nőve? - faggatózott tovább a kislány.
- Nem, de ti is ikrek vagytok.
- És én miért nem tudtam róla? - kérdezte a kicsi, és szemében akkora vád feszült, hogy Zsóka néni nem állhatta tovább a pillantását, és lehajtott fejjel válaszolt:
- Az intézményvezető döntött úgy, hogy ne beszéljünk neked a testvéredről, mert nem akart vele fájdalmat okozni. Nem akarta, hogy hiába sóvárogj utána...
- Hol van a testvérem? - kérdezte Marika olyan halkan, hogy Zsóka néni inkább csak sejtette a kérdést, mintsem hallotta.
- Azt már elmeséltük neked, hogy édesanyád idegen volt errefelé, senki sem ismerte, nem tudtuk azt sem, hogy honnan jött. Terhesen került ide, megszült benneteket, aztán két nappal később váratlanul meghalt. Árván maradtatok, nem tudtunk róla, hogy van-e valahol élő rokonotok. Ezért idehoztunk benneteket az intézetbe. Persze, te eddig úgy ismerted a történetet, hogy egyedül voltál, de valójában az ikertestvéreddel összeölelkezve feküdtetek egy rongyos pokrócba csavarva, ahogy anyukátok halálakor rátok találtak, és mindketten hozzánk kerültetek. Egy-két héttel később aztán örökbefogadásra jelentkezett egy házaspár, és magukkal vitték a testvérkédet. Azóta nem hallottunk róla semmit. Nem tudom, hogy most merre lehet.
- Az a házaspár nem tudta, hogy mi ikrek vagyunk?
- De igen, tudták. De ők csak egyetlen kisbabát szerettek volna...
Marika sokáig hallgatott, miközben Zsóka néni aggódva figyelte. A kislány hosszú haja arcába hullt, azt lehetett gondolni, hogy sír. De amikor felemelte fejét, és Zsóka nénire nézett, végtelenül szomorú szeme száraz volt.
- Megtarthatom ezt a krumplit? - kérdezte.
Zsóka néni a könnyeivel küzdött, nem tudott szólni, csak bólintott.

Marika még ezen az éjszakán megszökött az árvaházból. Nem volt könnyű átmásznia a magas kőkerítésen, de a testvére utáni vágy megsokszorozta erejét, és végül sikerrel járt.
Nem vitt magával semmi mást, csak apró ingecskéjét, amit már rongyosra gyűrögetett az évek során, és persze az ikerkrumplit, amit az ingecskébe bugyolált.
Ez a ruhadarab volt az, amiben rátaláltak csecsemőkorában. Marika úgy őrizte, mintha aranyból lenne. Egyetlen emléke volt ez édesanyjától. Többet ért ez az ingecske valójában minden aranynál, mert Marika tudta, hogy anyukája utolsó érintését őrzi.
Most pedig szert tett egy újabb kincsre, a krumplira, ami az ikertestvérére emlékezteti. Bár elválasztották őket egymástól, a kislány komolyan elhatározta, hogy megkeresi testvérét, bárhol éljen is.
Egyedül bolyongott a sötét utcán, nem tudta, hogy merre menjen, hát a vakszerencsére bízta magát.
Hamarosan egy erdő szélére ért. Itt reszketve hallgatta egy darabig az erdő félelmetes neszeit, és minden bátorságát össze kellett gyűjtenie ahhoz, hogy végül belépjen a fák közé.
Lassan haladt az erdő mélye felé, s közben a félelem fokozatosan elcsitult benne, és a fáradtság vette át helyét. Aztán már annyira fáradt volt, hogy le kellett ülnie egy fa tövébe, hogy pihenjen pár percet. Nem akart sokáig itt időzni, de amint leült, azonnal elaludt.
Saját foga vacogása ébresztette fel. Épphogy pirkadni kezdett. A tábortűz békésen ropogott mellette, és Marika közelebb húzódott hozzá, hogy felmelegedjen egy kicsit...
Várjunk csak! Milyen tábortűz?
A kislány rémülten ugrott föl, amint feleszmélt, és riadtan nézett körbe. Szíve hevesen zakatolt. Vajon ki gyújtott itt tüzet?
A válasz hamar megérkezett.
- Nocsak! Felébredtél? - dörmögte valaki Marika háta mögött.
A lányka ijedten pördült meg, de olyan lendülettel, hogy egészen beleszédült.
- Ne félj, no! Nem bántalak - dörmögött tovább a sűrűből előlépve, egy hatalmas rőzsenyalábot cipelő öregember.
Olyan szikár és ráncos volt, hogy őt magát is egy göcsörtös faágnak nézhette volna bárki.
- Gyere, segíts inkább! Rakjuk meg jól a tüzet, hiszen teljesen átfagytál - szólt rá Marikára, és a lába elé hajította a rőzsehalmot.
A kislány a pattogó tűz melegétől és az öreg barátságos hangjától felbátorodott egy kicsit és munkához látott.
Miután mindketten átmelegedtek a tűznél, az öreg azt mondta, hogy most már ideje volna enni is valamit. Megkérdezte a kislányt, hogy van-e nála valami, amiből levest főzhetnének. Marika könnyes szemmel csomagolta ki ingecskéjéből az ikerkrumplit. Sajnálta nagyon, de ő is igen éhes volt, botorság lett volna hát tovább őrizgetni.
Az öreg hozzáfogott, és jó vastagon hámozta a héját, mert azt mondta, hogy ha más nem akad, akkor holnap abból kanyarítanak ebédet. A kislány visszacsomagolta ingecskéjébe a krumplihéjat, és amíg az öreg elkészítette a levest, ő elmesélte a történetét. Az öregember nem szólt rá semmit, amíg jól nem laktak mindketten.
- Igaz-e az, amit az előbb elbeszéltél? - kérdezte aztán. Marika bólintott.
- Hát tudod, nagy szerencséd, hogy összetalálkoztunk - mondta mosolyogva. - Mert ismerem a testvéredet.
A kislány hinni se akart a fülének. Kérdésre tárultak szemei, de hang nem jött ki a torkán.
- Amikor megláttam, hogy itt alszol - folytatta az öreg -, azt hittem, te vagy a kis Katóka. Arra gondoltam, hogy jól elcsatangoltál otthonról...
- Kató - suttogta Marika, és szíve mélyére rejtette a drága nevet.
- Az ám: Kató. A nevét se tudtad? Éppen olyan, mint te.
- Hol van?
- Hát bizony, elég messze. Eltart vagy három napig, mire odaérünk. Kató szülei nagybirtokosok, én meg náluk vagyok erdész.
Marika kicsit hitetlenkedve nézte az öreget, aki elég ágrólszakadtnak tűnt. Nem gondolta róla, hogy van munkája.
- Ne tévesszen meg a nyomorom! - mondta neki nevetve az erdész, mintha kitalálta volna a lányka gondolatait. - Üzleti ügyben jártam két faluval odébb, és már hazafelé tartottam, amikor kiraboltak. Mindenemet elvették: a lovat, a kocsit, meg a pénzt is, ráadásul még jól meg is vertek, kénytelen vagyok hát így gyalogszerrel, üres zsebbel hazamenni. De látod, minden rosszban van valami jó, mert ha nem így történik, akkor sose akadok rád. Ne búsulj miattam! Most már ketten vagyunk, majdcsak hazaballagunk! - mondta, és nagyot nevetett.
Marika is jókedvre derült, és hamarosan ezer kérdést zúdított az öregre, hogy a lehető legtöbbet megtudjon Katóról.
Vidáman beszélgetve indultak útnak. Sok málhájuk nem volt, így gyorsan haladtak.
Marika vitte az ingecskéjébe csomagolt krumplihéjat, az erdész pedig a bográcsot, amiben a leves főtt. Útközben azt is elmondta, hogy a bogrács az egyetlen dolog, amit a rablók meghagytak, de ezt is csak véletlenül, mert a nagy sietségben lepottyant a kocsiról, amikor azok elhajtottak.
- Micsoda szerencse! - mondta megint nagyot nevetve az öreg, és a lányka jóízűen vele nevetett.
Mire a Nap lemenni készült, már igen hosszú út állt a vándorok mögött. Elfáradtak és megéheztek. Letáboroztak hát, és hamarosan újra lobogott a tűz. Vacsorára az úton gyűjtögetett bogyókat, erdei gyümölcsöket ették, aztán békésen elszunnyadtak.
A következő napon persze megint korgó gyomorral ébredt a lányka, segédkezett is nagyon a tűzrakásban, majd elővette ingecskéjét, hogy a krumplihéjból megfőzhessék a levest. Amint azonban kibontotta az inget, még a lélegzete is elakadt meglepetésében, mert héj helyett az ikerkrumplit épen, egészben találta.
De ezen a csodán már az erdész is igen elámult, ilyet még ő se látott soha, bármennyire öreg volt is. Ám a csodálkozásból nagy öröm virágzott, és az öreg ismét meghámozta a krumplit, Marika pedig gondosan visszacsomagolta ingecskéjébe a héjat. De mindketten nagyon kíváncsiak voltak arra, hogy a csoda megismétlődik-e, ezért néhány perc múlva újra kibontották a kis csomagot. És bizony a krumplit megint épen találták!
Miután még néhányszor sikeresen megismételték a kísérletet, olyan kiadós eledelt tudtak főzni, hogy megenni is alig bírták.
A csodálatos krumpli új lendületet adott a vándoroknak, és ezen a napon még hosszabb utat tettek meg, mint az előzőn, s az éhezésnek végképp búcsút intettek.
A harmadik éjszakát egy tisztás szélén töltötték. A kifogyhatatlan ikerkrumpliból készült a vacsorájuk, és a reggelijük, de az ebédre már nem került sor, mert az öreg erdész örömmel mondta Marikának, hogy megérkeztek.
Saját házába vezette a kislányt, és miután beszámolt feleségének az elmúlt napok eseményeiről, az asszony gondjaira bízva Marikát, egyenesen munkaadójához sietett.

Alig telt el fél óra, hogy az öreg elment, az erdészné éppen csak meg tudta fürdetni a leánykát, amikor hirtelen kitárult az ajtó, és Marika tökéletes mása, a kis Kató lépett be rajta. A két gyerek ámulva nézte egymást egy darabig, majd Marika odaszaladt Katóhoz, és magához szorítva testvérkéjét, sírva fakadt a boldogságtól.
Kató ekkor még semmit sem értett, mert előle is eltitkolták, hogy van testvére. Most meg csak azért szaladt be, mert összetalálkozott az erdésszel, aki ideküldte, hogy nézze meg, milyen meglepetést hozott neki. Ám a meglepetés olyan nagyra sikerült, hogy a kislány hinni se tudott a szemének. De az erdészné leültette, Marika pedig neki is elmesélt mindent szép sorjában.

Ettől a naptól fogva aztán az ikrek elválaszthatatlanok lettek, és ez ellen Kató nevelőszülei sem tudtak tenni semmit, s talán már nem is akartak, hiszen az öreg erdész azért igyekezett hozzájuk olyan nagyon, hogy meglágyítsa szívüket Marika iránt. A két leánykát mostantól testvérként nevelték, mindkettőt épp annyi szeretettel, mintha édes gyermekük lenne.
Néhány héttel később aztán az egész család útnak indult, hogy felkeressék az árvaházat, és hivatalosan is örökbe fogadják Marikát.
A kislány pedig Zsóka néninek ajándékozta a csodálatos ikerkrumplit, hogy árvaházi kispajtásai sose éhezzenek ezután.

Budapest, 2008. október

 

Megjelent:
Meseputtony jav. kiadás, Silver Tek (Marosvásárhely), 2015.
Meseputtony, Silver Tek (Marosvásárhely), 2011.

 
Az ikerkrumpli
Kun Éva illusztrációja

 

Nincsenek hozzászólások

négy + kettő =
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés