Mint a méz

 A kedvesemhez indultam, szerelemmel teli szívvel. Az egyetemi szemeszter vége óta nem találkoztunk, mert mindketten hazamentünk szüleinkhez. Két hét azonban éppen elég volt a családból, de legfőképpen nélküle.
Vonatra szálltam hát, és izgatottan vártam, hogy újra lássam, karomba zárjam a tündérarcú lányt, aki mellett megtaláltam a boldogságot.
Nem tudta, hogy megyek, mert egy héttel későbbre beszéltük meg a találkozást, de nem bírtam tovább nélküle. Bár minden nap hívtuk egymást telefonon, mégis sikerült eltitkolnom előle tervemet, hogy előbb érkezem.
A vonat monoton zakatolása hamarosan álomban ringatott.
Szendergésemből éles vonatfütty és a kerekek veszett sikoltása ébresztett. Még fel sem ocsúdtam teljesen, amikor egy erős rántás a padlóra lökött, ugyanakkor hatalmas robaj süketített el, a fejem bevertem valamibe és elvesztettem az eszméletemet.
A következő ébredés még az előzőnél is kellemetlenebb volt, bár kevésbé mozgalmas. Ugyanis mozdulni se bírtam. Hason feküdtem, minden porcikám fájt, éreztem, hogy a fejemből szivárog a vér, és rámnehezedett valami, ami szinte megbénított és a földhöz préselt. A földhöz, nem pedig a vonat padlójához, mint azt várhattam volna, mert valahogyan kikerültem a szabadba.
Első gondolatom az volt, hogy kiestem a robogó vonatból, de aztán eszembe villant az utolsó emlékemet kísérő csinnadratta, s már gyanítottam, hogy ez a vonat bizony nem nagyon roboghatott tova. Sejtettem, hogy komoly baleset történt, s ez a gondolat, mintha a fülemet is megnyitotta volna, mert több irányból is nyögések, jajgatások és sírás hangjai jutottak el hozzám.
A baleset gondolata ugyan megijesztett, mégis örömmel töltött el a tudat, hogy élek, és más túlélők is vannak.
Sajgó fejemet lassan fölemeltem, s kissé megnyugtatott, hogy az erős fájdalmak ellenére azért teljesen béna még nem vagyok. A jobb karom szabadon feküdt mellettem, azt is tudtam mozgatni, bal karom viszont a testem alá szorult. Szabad kezemmel a földre támaszkodva megpróbáltam megemelni a törzsem. Az erőlködéstől olyan fájdalom hasított belém, hogy ismét elájultam. Eszméletlenségem nem tarthatott túl sokáig, mert amikor magamhoz tértem újra, a korábbiakhoz képest semmi változást nem tapasztaltam a környezetemben, pedig nagyon bíztam a külső segítségben. Füleltem egy ideig, hogy hallom-e a mentők szirénájának hangját, de hiába, arra még várni kellett.
Megint megpróbáltam kiszabadulni a rajtam lévő teher alól, de ezúttal jóval óvatosabb, lassabb mozdulatokkal. Nagyon nehéz volt, mert fájdalmaim újra és újra határozottan útjába álltak törekvésemnek, de végül sikerrel jártam, s előbb bal karomat szabadítottam ki, majd kín-keservvel megfordultam. A vonat egyik leszakadt ajtaja alatt hevertem. Kezeim épnek és erősnek bizonyultak, így néhány erőteljes mozdulattal letuszkoltam magamról az ajtót.
Fájdalmam egyértelműen legfőbb forrása a két lábam volt, s ezt csak azután tudtam megállapítani, miután megszabadultam a földre lapító tehertől. Addig csupán lokalizálhatatlan erejét éreztem a kínnak. Most azonban egyértelművé vált számomra, hogy mindkét lábam eltörött. Képes voltam felülni, de lábra állni már meg sem próbáltam.
Az erőlködéstől kimerülten néztem körül. Émelygő gyomorral pásztázta tekintetem a szétszóródott roncsokat, a földön heverő emberi testeket, véres csonkokat a felborult szerelvény árnyékában.
A szívem nem bírta befogadni a látványt, kiugrani készült mellkasomból, felszaladt a torkomig, s ott elakadt. Hasznavehetetlen lábaimra néztem, s valami perverz módon örültem a fájdalmaknak, az émelygésnek, a torkomban lüktető szívemnek, mert ez mind azt tanúsította, hogy élek. S az élet értéke hirtelen megnőtt számomra, ott, ahol a körülöttem heverő testek többségét kevésbé lehetett volna ilyen elevennek nevezni...
A halál ilyen töménységű jelenléte hosszú percekre elkábított, s groteszk vigyort vésett az arcomra. Egy nő sírt valahol a közelemben. Az ő hangja térített újra magamhoz. Éreztem, hogy segítenem kell, hogy tennem kell valamit.
Addig kínlódtam, amíg ismét hasra tudtam fordulni, és kúszni kezdtem a hang irányába.
Nem tudtam segíteni rajta. Ő is a földön ült, szakadt, véres ruhában, halott gyermekével a karján. Gyásza megközelíthetetlenné, érinthetetlenné tette.
Tovább kúsztam és hánytam. Véreset, keserűt.
Szédülés fogott el, s ma sem értem, hogy miért, de váratlanul szerelmem arca derengett fel egy pillanatra lehunyt szemeim előtt. Rá gondoltam, és tovább kúsztam, mintha érte kúsznék.
Számban a keserű íz lassan megenyhült, s hamarosan a tiszta havasi méz lépes zamatát éreztem helyette.
E megmagyarázhatatlan eredetű édes ízzel ajkamon az előttem álló akadályok leküzdése is megkönnyebbedett.
Félig hunyt szemmel haladtam, mert látni nem volt erőm, de nézni kellett.
Holtakon másztam keresztül, mert a szerelem hajtott, még magam sem tudtam, hogy hová.
Aztán váratlanul, a szenvedés hangjain átpréselve magát, fülembe ért egy dallam.

It look's like you don't have Adobe Flash Player installed. Get it now.

Ha félholt lennék is felismerném Branduardi zenéjét, hiszen kedvesemmel sokszor hallgattuk együtt, s ujjainkkal simogattuk egymás pórusaiba minden rezdülését.
Az ismerős, szeretett muzsika hangja új erőt adott, magához hívott, s én úgy kúsztam tovább, mintha csak a levegőben úsznék.
A felborult vonattal párhuzamosan haladtam, s végtelen hosszúnak tűnt az út. Hamarosan rájöttem, hogy azért olyan hosszú, mert a vonat eleje szinte összeolvadt egy másikkal, ami éppen vele szembe jöhetett a végzetes pillanatig.
Két vonat ütközött.
Kétvonatnyi ember hevert a vérszínezte roncsok között.
Talán ha nem hallom a zenét, és nem érzem számban a méz andalító ízét, s mindez nem emel ki ebből a pokolból, akkor lehet, hogy megbolondulok. Nincs ész, ami felfogja, nincs szív, ami elviselni bírja azt a borzalmat, ami engem ott körülvett.
De akkor az én eszem és szívem kimentette magát, másutt járt, a muzsika hullámain lebegett, és a legélőbb érzés óvta; a szerelem.
Branduardi zenéje a másik vonat egyik felborult kocsijából szólt egészen halkan. Amikor odaértem a kocsihoz, nem akartam elhinni, hogy ezt olyan távolról meghallhattam, de aztán nem tépelődtem fölötte túl sokat.
A kocsi a tetejére fordulva feküdt, s a többihez hasonlóan olyan gyűrött volt, mintha egy óriás nyomorgatta volna meg vasmarkában mielőtt a földre hajította.
Kedvesem nevét kiáltottam, sokkal inkább ösztönösen, talán a zene hatására, mintsem tudatosan. Odabentről gyenge női hang nyögte válaszul a nevem.
Fejbevágott a felismerés, hogy ő az, akit én annyira szeretek, hogy ő az, aki a roncs belsejében rekedt.
Nem is tudom már, hogy honnan volt még erőm, hogy mi mozgatott, de valahogyan felküzdöttem magam a kocsi egyik ablakához, és egy kővel, amit öntudatlanul magammal cipeltem, bezúztam az üveget.
Az üvegszilánkok több helyen megsebeztek, tépték, szaggatták ruhámat, bőrömet, s végül már húsomat is, mire ernyedten lógó lábaimat magam után vonszolva bemásztam az ablakon.
Odabent ismét kedvesem nevét kiáltottam, s ő újra nevemmel felelt. Addig szólongattuk így egymást, amíg kúszva-mászva rá nem leltem.
Egy helyéből kiszakadt ülés beszorította az alulra került poggyásztartó alá.
Sírva-nevetve érintettük meg egymást, és egy pillanatig sem csodálkoztunk azon, hogy mindketten ugyanazt a meglepetést szántuk a másikunknak ugyanakkor, sőt, az én drágám még szorult helyzetében is képes volt így sóhajtani:
- Ha nincs ez a baleset, elkerültük volna egymást...
Ó, az önző szerelmes szív! Vessenek meg érte, de ezekben a pillanatokban még én is örültem a balesetnek, feledve minden borzalmat, feledve a halált!
Óvatosan, minden mozdulatot megszenvedve, kiszabadítottam fogságából kedvesemet, aki szintén lábát törte, mégis boldogan szorított magához.
Eközben még mindig Branduardi zenéje szólt a kezében tartott lejátszó fülhallgatójából. Olyan halk volt ez az éppen csak kiszivárgó hang, hogy a szívem dobogásától alig hallottam, s mégis, valahogy mégis idevezetett...
Döbbenten néztem a fülhallgatót. Kedvesem szemével követte pillantásomat.
- Hallottad, ugye? - kérdezte mosolyogva.
Egy bólintással feleltem.
- Azért kapcsoltam be, hogy idetalálj hozzám - mondta ő. - De honnan tudtad, hogy itt vagyok, hogy meghallhatom?
- Éreztem a méz illatát, ami olyan édes, mint a mi szerelmünk, és tudtam, hogy ez az illat csak tőled jöhet felém.