Danszala

Danszala
jan
20
Danszala

 
A bolygó hosszan elnyúlt ellipszisalakú pályáján egyre közelebb került a központi csillaghoz. Régóta aludta már fagyos téli álmát, elérkezett hát az ébredés ideje.
Először csak az apró patakok vize olvadt fel, aztán már a nagyobb folyókon is megrepedezett a jég. Az olvadó víz csobogása ébresztőt dalolt a természetnek, s beköszöntött a tavasz.
Danszala elsőként bújt elő a földmélyi hálóteremből, s dideregve tekerte maga köré köpönyegét.
A dantolok közül sokan döntöttek úgy, hogy egy kicsit még odalent maradnak a biztonságos melegben, de Danszala türelmetlen volt. A múlt évben született, és tudta jól, hogy csupán ez az év lesz az ő élete. Tudta, hogy igen ritka az a dantol, aki két tavaszt is megér, nem akart hát elvesztegetni egyetlen pillanatot sem.
Az apja, Danszúl már nem ébredt velük. Üres ágya arról árulkodott, hogy nem sikerült a fagyos időszak érkezésekor újra elaludnia, ezért a dantol törvények szerint el kellett hagynia a hálótermet, s a felszínen kivárni a jeges halált. Fiát, Danszalát azonban még az őszön megtanította mindenre, amit ő maga tudott. Mesélt neki a tengerentúli világról, ahol a filiánok élnek, ahová Danszalának, mint minden dantolnak, el kell jutnia, hogy párra leljen.
Mesélt arról, hogy a filiánok a dantolokkal egyesülve két gyermeket hoznak a világra, egy kicsiny dantolt és egy apró filiánt.
Danszúl azt is elmondta fiának, hogy a gyermekek születése után minden dantol hazatér fiával, hogy itthon nevelje fel, s megtanítsa mindenre, amit ő maga is apjától tanult. Így volt ez régen, így van ez most, és így lesz mindig is.
Danszala tudta, hogy hosszú út vár rá, hogy pihenés nélkül kell átrepülnie a hatalmas tenger fölött a filiánok földjéig, ezért apja tanácsát megfogadva elhatározta, hogy gondosan felkészül az útra, és rendszeres edzéssel felerősíti a téli álom ideje alatt elgyengült szárnyait.
Apjának hajdani kedves barátjára, Danpakulra gondolt, akinek ugyan sikerült eljutnia Danszúllal együtt a filiánokhoz, de szárnyai nem voltak elég erősek ahhoz, hogy hazafelé a fiát is magával tudja hozni, ezért a dantolgyermek a tengerbe veszett.
- Danszala! De jó, hogy látlak! Legyen szép tavaszod!
Az ismerős hangot hallva megfordult az ifjú dantol.
- Danpakul, öreg barátom! Éppen rád gondoltam – mondta mosolyogva Danszala. – Neked is legyen szép életed második tavasza! De jó, hogy élsz! Attól tartottam, hogy te is, mint apám…
- Bizony, túléltem a telet – bólintott az idősebb dantol. – Ritka dolog ez, de talán elveszett gyermekemért így akar kárpótolni a sors.
- Talán lehet még másik gyermeked – bíztatta örömmel Danpakult az ifjú. – Második tavaszod, a második esélyed.
- Öreg vagyok én már ahhoz. Nem bírnám a hosszú utat. Hiszen tudod, hogy ifjan is gyenge voltam…
- Danpakul, feledd a bolond beszédet! Együtt készülünk fel az útra, s egyformán megerősödve vágunk neki. Tán nem szeretnéd?
- De igen, nagyon szeretném. Csak félek, hogy nem sikerül… most sem…

Danszala nem hagyta, hogy öreg barátja félelmei rabjaként sóhajtozva nézze a tengert, hanem együtt edzett vele, éppen úgy, ahogyan még ősszel az apja tanította. Hiszen Danpakul, miután saját gyermekét elveszítette, szinte második apja lett, s ő erősen ragaszkodott hozzá.
- Danpakul - fordult egy edzőrepülés után a kimerülten üldögélő öreghez –, a filiánok sosem jönnek el hozzánk?
- Nem, mert ők nem tudnak repülni – felelt Danpakul.
- Talán, ha ők is edzenének…
- Nekik nincs szárnyuk. Apád ezt nem mondta?
- Sosem kérdeztem tőle. Apám úgy festette le őket előttem, hogy épp olyan légiesen finom lények, mint mi vagyunk, csak a lábaik erősebbek, s ha gyermeket fogannak, akkor a hasuk pontosan akkorára duzzad, mint a fejük, mert egy ideig ott hordozzák utódainkat.
- Bizony, az öreg Danszúl igazat mondott. Sokban hasonlítanak ránk, s mégis egészen mások. Csodálatos lények a filiánok. A lábaik valóban erősebbek, és ez éppen azért van, mert nincsen szárnyuk, így csak a földön járva tudnak mozogni. Filtila, a párom elmondta, hogy a hideget is nehezebben tűrik, mint mi, s emiatt a téli álmuk is hosszabb. Később kelnek, és korábban térnek aludni, mint a dantolok.
- Akkor ők kevesebbet élnek – mondta szomorúan Danszala.
- Néhányan igen, de náluk a többség két tavaszt is megér. Tudod, ha szerencsém volna, újra láthatnám Filtilámat, és a kis Filejnát, az időközben már felnőtté érett gyermekemet.
- Megláthatod őket – mondta magabiztosan az ifjú dantol, s újabb repülésre buzdította Danpakult.

A kitartó edzés, a sok repülés meghozta gyümölcsét, és a két dantol szárnya hamarosan olyan erőssé vált, hogy úgy érezték, talán az egész világot képesek lennének körberepülni.
Danszala ötlete volt, hogy úgy is gyakoroljanak, hogy felváltva viszik egymást. Így már arra is készültek, hogy a hazafelé úton plusz teherrel kell majd repülniük.
Elérkezettnek látták hát az időt az indulásra.
Voltak dantolok, akik már korábban útra keltek, de Danpakul kora miatt nekik egy kicsit több időre volt szükségük, viszont a korai kelésnek köszönhetően, még mindig nem ők voltak az utolsóként indulók.
A tenger végeláthatatlanul nagynak tűnt, de Danszala olyan jó erőben volt, hogy az út végén még képes volt elfáradt barátját is a karjaiban vinni.
- Látod - mondta Danpakul, amikor földet értek –, öreg vagyok már, hiába minden edzés. Ha nem vettél volna a karodba, már a tenger fenekén nyugodnék.
- Ugyan, Danpakul - vigasztalta Danszala –, majd még többet edzünk, s ha lesz fiad, én vállalom, hogy az enyémmel együtt viszem haza, hogy neked ne jelentsen terhet.
Az ifjú dantol kedves szavai új reményt adtak az öregnek, s miután mindketten kipihenték magukat, együtt indultak a filiánokhoz.
Danszalát teljesen lenyűgözték ezek a lények. Bár lábuk valóban vaskos volt, arcuk mégis olyan gyermeki bájt tükrözött, hogy Danszala legszívesebben ölébe kapva ringatta volna őket. Szinte mindet egyformán csodásnak találta, s már majdnem megijedt, hogy nem tud magának párt választani a sok szebbnél szebb filián közül, amikor meghallotta egyikük lágyan csengő, bársony-szellőként simogató hangját, s szíve akkorát ugrott, mintha nélküle akarna repülni.
A selyemhangú filián rámosolygott Danszalára, és az ifjú dantol azonnal tudta, hogy rálelt a párjára. Nem tétovázott, nem keresgélt tovább, hanem bemutatkozott, ahogyan Danszúl tanította: szárnyait szélesre tárta, fejét a filián lábára hajtotta, s közben csendes, éneklő hangon előadta az ilyenkor szokásos, előre begyakorolt sorokat:
- Danszala vagyok, Danszúl fia. Átrepültem a tengeren, hogy párt találjak, akivel utódokat nemzhetek. Így leltem rád. Szépséges filián, légy a párom, s adj életet gyermekeimnek!
- Filejna vagyok, Filtila lánya – felelt a filián szintén éneklő hangon, s közben kezét a dantol fejére tette. – Vártalak ébredésem óta, hogy párod lehessek és gyermekeid anyja.
- Filejna! – kiáltott közbe ekkor Danpakul. – Én vagyok az apád, Danpakul. Filtilához jöttem. Él-e még?
Filejna örömmel üdvözölte az öreg dantolt, és elvezette őt anyjához, hogy ismét egymásra találva másodszor is egyesülhessenek.
Az egyesülés szertartását minden pár egy-egy külön fészekbe húzódva élte meg, majd a dantolok magukra hagyták filiánjaikat, és közös szállásukra mentek. Itt töltötték a hosszú tavaszt, várva gyermekeik születését.
Danszala és Danpakul eközben, társaikhoz hasonlóan, újra megkezdték az edzéseket, készülve a hazarepülésre, s olykor-olykor meglátogatták Filtilát és Filejnát. A filiánok hasa pedig egyre csak növekedett, és gömbölyödött.
Ilyenkor Danszala újra és újra elámult a csodán, azon, hogy ezek a bájos lények gyermekeket nevelnek saját testükön belül.
A tavasz végére aztán Filejna egy apró dantolnak és egy kicsiny filiánnak adott életet, s Danszala most azon csodálkozott, hogy mennyire kicsik az újszülöttek, hiszen a tenyerében elfértek, és mégis minden porcikájuk a felnőttekének pontos mása volt, és minden csöppnyi tagjuk mozgott és működött. Fia máris élénken verdesett parányi szárnyaival, s képes volt testét egy rövid időre a magasba emelni, a kis filián pedig vaskos lábacskáival erősen rúg-kapált, miközben kezeivel testvére után nyújtózott.
Az öreg Danpakul öröme is határtalan volt, mert Filtila másodszor is gyermekeket szült neki.

Danszala1
Keglovich Tamás Milán illusztrációja

Beköszöntött a nyár, és elérkezett az indulás ideje. A dantolok búcsút vettek a filiánoktól, és ifjú dantolgyermeküket karjukba véve nekivágtak a hazafelé tartó útnak a tengeren át.
Danszala nem feledte ígéretét, és saját fiával együtt Danpakul gyermekét is felkarolta, hogy az öreg dantolnak könnyebb legyen az útja.
Ő repült elöl, így nem láthatta, hogy idős barátja szárnycsapásai egyre erőtlenebbé, lassabbá válnak, s azt sem látta, amint Danpakul végképp megadva magát a sorsnak a tengerbe zuhant. Csak a csobbanást hallotta. Rémülten fordult meg, és Danpakul nevét kiáltozta. Mindhiába. Az öreg dantolt örökre elnyelte a tenger.
Danszala elkeseredetten körözött egy ideig, de egyre súlyosabbá vált a két gyermek terhe. Belátta hát, hogy tovább kell repülnie, mert az ő ereje is véges, és nem kockáztathatja, hogy a kicsikkel együtt maga is odavesszen a tenger mélyén.

A következő tavaszi ébredést együtt ünnepelték a testvérek, Danelin és Dantigár. S valóban ünnep volt számukra ez a nap, mert apjuk, az öreg Danszala is közöttük lehetett, másodszor köszöntve a tavaszt.
Az ifjú dantolok keményen edzettek a nagy tengeri útra, és egyre nógatták apjukat, hogy tartson velük.
Danszala már nem a régi volt. Megöregedett, legyengült. A múlt nyáron és őszön két dantol helyett dolgozott, két fiút nevelt, nem hitte volna senki, hogy éppen ő éri meg a második ébredést.
Öreg volt ugyan, de jól emlékezett az elmúlt évre, s a pillanatra, amikor vén barátja, Danpakul a tengerbe veszett. Példájából tudhatta, hogy ha el is jutna ismét a filiánok földjére, ahhoz már nem lenne elég ereje, hogy haza is térjen.
Danelin és Dantigár azonban hajthatatlan volt. Apjuk nélkül nem akartak útra kelni. Danszala előtt pedig felrémlett boldog ifjúsága, s a mindennél csodálatosabb egyesülés Filejnával.
- Ó, ha még egyszer láthatnám őt - gondolta –, ha még egyszer átélhetném vele azt a varázst!
A vágy felpezsdítette vérét, és ettől fogva együtt edzett az ifjakkal.

Minden dantol útra kelt már, s Danszala még mindig nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy átrepülje a tengert, pedig tudta, hogy nincs több idejük, nem várhatnak tovább. Fájó szívvel mondta hát fiainak:
- Menjetek nélkülem! Érzem, hogy nem tudnám végigrepülni az utat. Menjetek, aztán majd gyermekeitekkel térjetek vissza! Én itt várok rátok.
- Nem megyünk nélküled – mondta Danelin. – Apám helyett apám voltál, felneveltél, vigyáztál rám, tanítottál. Hát most én sem hagylak cserben.
A két ifjú dantol a tengerpartra vezette Danszalát. A vízen egy különös tárgy ringatózott. Az öreg dantol életében csak egyszer látott hasonlót. Éppen olyan volt, mint a fészek, melyben Filejnával egyesültek. Persze az a szárazföldön volt, és nem a víz felszínén úszott.
Dantigár a tárgy fölé repült, és egy kötél segítségével a partra húzta.
- Nézd, apám! Építettünk neked egy fészket – mondta. – Oly sokat meséltél róla, s olyan részletesen leírtad, hogy könnyedén elkészíthettük. Attól tartottunk, hogy nem tudsz majd velünk jönni, s búcsúajándéknak szántuk, hogy felidézhesd benne a gyönyört, amit egykor a filián-fészekben éltél át.
- De amint építettük - vette át a szót Danelin –, egy heves szélroham a vízbe sodorta a félkész szerkezetet, s mi, első ijedtségünkből ocsúdva, örömmel láttuk, hogy nem süllyed el, hanem a víz színén marad. Kihúztuk a partra, befejeztük a még hátralévő munkálatokat rajta, alaposan megerősítettük, majd visszaengedtük a vízre. Dantigár pedig próbaképpen beleült, és nagy örömünkre, a fészek megtartotta.
- Ekkor fogant meg a tervünk, – folytatta ismét Dantigár – hogy velünk repülsz, s mi magunkkal húzzuk a víz felszínén a fészket. Hidd el, többször is kipróbáltuk, alig van súlya, nagyon könnyedén siklik utánunk! Ha pedig elfáradsz, a fészekbe ülhetsz, megpihenhetsz, mert veled együtt is el tudjuk húzni. Erősek vagyunk és vigyázunk rád.

A következő év nyarán a dantolok búcsút véve filián párjuktól, hazafelé indultak. Voltak köztük néhányan, akik gyermeküket karjukban tartva repültek át a tengeren, de sokan választották a könnyebb megoldást, s a csöpp dantolokat vízen úszó fészekben, danszalában húzták maguk után.

Budapest, 2009. június

 

Danszala
Lovra Éva illusztrációja

 

2 hozzászólás

juditti

Köszönöm az elismerést. Smile

Vantella

Ez nagyon szép mese volt. A gyerekeimnek is szívesen mesélném. Smile És örülök, hogy nem az lett a vége, amit vártam.

- négy = nulla
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés