Mosolyhét

 
Minden évben, valamikor októberben van nagyjából egy hét, amikor olyan varázslatosak a fények, olyan különös szertelenségben érnek földet a napsugarak, mintha nem is egy irányból indultak volna, vagy legalábbis úgy, mintha hosszú útjuk során pajkos játékot játszottak volna, néha összebújva, máskor szertefutva.
Ilyenkor az utcára lépve azt érzem, hogy bármi megtörténhet, mert csodára várással, mese-illattal van teli a levegő.
Csak nézem az eget, és nem tudom, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom, de inkább hiszem, hogy álom az egész, és megrezdül bennem a felébredéstől való félelem. De csak enyhe rezdülés ez, mert megnyugtató, simogató, békés az idő - éppen az alvásra készülő természet elcsendesedés előtti utolsó kifelé fordulása. Olyan, mint a biztonságot nyújtó, puha, meleg dunnák közül kiküldött utolsó éber mosoly.