Az éj ma könnyű lábon jár,
boszorkányport hint szememre,
s alvó testem ernyedten vár
álomba szőtt igézetre.
Az álom jő, magába húz,
repülni kész vagyok talán,
de testem égő máglyán túsz,
belül a vad lángok falán.
Kitörni képtelen vagyok,
már körbezárt a lobogás.
Fájdalom nélkül olvadok
és megremeg a látomás.
Lenge szél ragad magával,
dús lombú fák fölé emel.
Bár a Hold is velünk szárnyal,
nyújtózom, mégsem érem el.
Szilaj szelem bősz táncba kezd,
orkánná duzzad, megvadul,
cseppekké szaggat, elereszt,
s ezernyi testem mélybe hull.
Röpke sors zuhanó létem;
óceán fogad magába.
Roppant karjaiban érzem:
semmi vagyok és hiába.
Megadom magam a végnek,
cseppjeimet elengedem,
s épp e feladás szülé meg
a víz teljességét velem.
Minden hullámban ott vagyok,
mint létben ringó végtelen.
Szivárványtestű angyalok
fürdőznek érzékeimen.
Hullámheggyé sűrűsödve,
a mindenség-élmény csúcsán
csapódok bele a földbe –
nem lágyan, de nem is durván.
Most partra vetett testemet
nyeli a szomjas föld mohón.
A homok lassan eltemet,
mégsem lesz álmom árulóm.
Egy vagyok a Föld rögével,
mert porból lettem egykoron,
s íme sorsom úgy vezérel,
hogy itt lelem meg otthonom.
Lelkemben csendes béke van,
puha mosollyal ébredek.
De álom-e az valóban,
amit én akként észlelek?
Boszorkányos bűvös képzet,
melyben már az sem tudható,
hogy a való az igézet,
vagy tán az álom a való...
