Utolsó boszorkány

 
Egy szívszorító eseménnyel, mégis szépen, finoman indul Felícia története. Egy szeretett rokon boszorkánypere, máglyahalála keseríti a lányka napjait. Fábián Janka azonban olyan keresetlen egyszerűséggel írja le a történteket, hogy abban nincs semmi túldramatizálva, ám elbagatellizálva sem, és ezzel rögtön a könyv első fejezetében sikerül érzelmileg teljesen bevonnia olvasóit a történetbe.
A regény nyelvezete mindeközben olyan lágyan segít át bennünket a Felícia korától elválasztó közel háromszáz éven, hogy szinte észre sem vesszük az „időugrást”. Természetes és gördülékeny, „régiessége” ellenére sem nehézkes.
Az események lassan csordogálnak a könyv lapjain, semmiképpen sem mondhatjuk, hogy sodró lendületű, bár a fejezetek között szinte mindig van egy-egy „bakugrás”.
A könyv felépítése azt sugallja, mintha minden egyes fejezetet különálló történetnek szánt volna a szerző (akár külön füzetekben való megjelenésre). Erre utalnak az előző fejezetekre visszamutató ismétlések, amik a jelenlegi formájában megjelent könyvben fárasztó, sőt, bosszantó érzéseket kelthetnek az olvasókban.
Az ismétlések mellett viszont „vakfoltok” is akadnak a történet folyamában. Érdemesebb lett volna néhány mondatban összefoglalni például azt, hogy hogyan és miért ment hozzá Felícia Henrikhez, mint ismételgetni a korábban leírtakat.
Felícia élete mellett betekintést nyerhetünk a XVIII. század első felében zajló történelmi eseményekbe, Mária Terézia uralkodásának első éveibe, ami szépen színesíti a történetet. Szerencsére ezt a „történelmi háttérrajzot” Fábián Janka olyan finoman adagolja, hogy még véletlenül se legyen történelemkönyv-élményünk tőle.
A könyv nagy kérdőjelekkel zárul, így, aki kíváncsi az utolsó boszorkány életének további alakulására, bizonyára izgatottan várja majd a második könyvet.