Az első pad

 
Mintha ólomterhet cipelne magával, nehéz volt mozdulnia, kín volt minden lépte. Már az ébredése is rosszul sikerült; takarója gúzsba kötötte, ágya fogva tartotta, húzta, nyomorgatta, aztán kilökte.
Előző este a szokott időben feküdt le, így kialvatlanságra nem panaszkodhatott. Arra gondolt, hogy talán valami betegség környékezi, lehet, hogy nátha lesz, vagy más múló gyengeség. Fájdalma nem volt se több, se kevesebb, mint más napokon; leginkább csak a szív tájékán az ismerős, állandó enyhe sajgás, korunk érzékeny emberének sorskeresztje, és a mindig friss levegőre szomjazó tüdő nyomása. Ez hajtotta ki most is az utcára, különben tán az egész napot ágyban tölti.
Mázsássá nehezült tagjait vonszolva, csupán az első padig jutott, s leült.
Az első pad, ami az útjába esik minden nap, amikor elindul otthonról, és egyben az utolsó is, mielőtt hazaérkezne. Csak néhány lépésnyire van a háztól, ahol lakik.
Az első pad, amire eddig még sosem ült le.
A legközelebbi pad, ami mindig kéznél van, szinte a házhoz tartozik, és most mégis új élmény rajta megpihenni, nem tovább sietni, egy másik, távolabbi, idegen padot választva.
Kornél kényelmesen hátradőlt, elvackolódott, mint egy meleg fészekben, az otthon biztonságában, és máris jobban érezte magát. Ölben ringatott, félig lebegő, könnyed érzés vett rajta erőt.
Csodálattal gondolt arra, hogy milyen természetes feltárulkozással adja oda magát neki ez a pad, használatra. Neki, aki szenvtelen közönnyel rohan el mellette mindig, sokszor még egy pillantásra se méltatva. Csak most, most először vette igazán észre, csak most ült le rá, amikor nem volt ereje tovább menni, amikor létszükségletté vált számára, hogy ott legyen.
És ott volt.
Szégyent érzett, és hálát, és szerette ezt a padot, melynek ő a tékozló fia. Minden porcikájával szerette, mert azt adta, amit csak az igazán jó anya tud adni, mindig jelenlevésével, szerény félrehúzódásával, várva, adva, elfogadva, szemrehányás nélkül, befogadón.