Álmomban hegyeket láttam,
fenyvesekkel zöldbe burkolt
sok-sok nagy hegyet,
és láttam a fenyők felett
felhőkkel cicázó aranyszín Napot,
amint lángra gyújtja
az estre szürkült kékszemű eget.
A színek körbevettek,
játékuk kacajt csiklandott rám,
szivárvány-csengettyűs kacajt,
és a szél karjába csimpaszkodva
- mintha szárnyam nőtt volna -
kacéran felröppentem,
megcsalva így a mindig hű talajt.
A légben rúg-kapáltam,
míg röptöm ritmusára lelt,
aztán egy hósipkás csúcsra szálltam,
- fagyos fehérben fürdetni a lábam -
s közben a világ - alant -
az elbukó Nap sírján
tűzdalt énekelt.
Feljebb lebegtem,
a csúcsnak búcsú-csókot dobva,
fel, oly magasra, hol nincs más,
csak a végtelent ringató csillagok,
és karjukban lágyan elomolva
elhittem végre már, hogy én is,
hogy én is egy örök csillag vagyok.
Illúzió, Poet évköny, 2010.
2 hozzászólás
Kedves Bambi,
köszönöm a figyelmedet, elismerő soraidat, és az ötletedet.
Kedves Judit!
Nekem ez tetszik a legjobban, az írásaid közül! Szerintem itt egy nagyon könnyen és boldogan megírt verssel van dolgunk. Azért okoz örömet az olvasónak, mert nyilván az írónak is örömet okozott. Azon gondolkoztam, hogy régen volt: az Én, te, ő, mi, ti, ők nyelvtani mesekönyv, és hogy te mint matematika tanár írhatnál valami matek-mesekönyvet, ami szerintem hatalmas siker lenne!