A szeretetről

 
Amikor a Nap bújócskát játszik a felhőkkel, és fényét, melegét falatonként adagolja, akkor érzem igazán, hogy máskor milyen mohó módon és tudatlanul habzsolok. Ilyenkor sóváran szívok magamba minden morzsát, minden cseppet az éltető energiából, míg máskor mértéktelenül pazarolok. Mert amíg van, addig természetesnek fogadom el létét; öröktől fogva kiapadhatatlanul jelenlevőnek gondolom. De jaj, csak egyszer bújjon el egy percre, csak egyszer hagyjon magamra, s én alapjaimban rendülök meg, mert nélküle halott vagyok…