Nagy L. Éva (NLÉ): Hogyan is lett egy matematikusból „mesekirálynő”? Ez a gondolat foglalkoztatott, amikor rászántam magam, hogy kifaggatom Bódai-Soós Juditot életéről, munkásságáról, terveiről. Megkértem, meséljen önmagáról, gyermekkoráról, arról, hogy milyen életút és szülői háttér vezette őt meseország felé.
Bódai-Soós Judit: Egy Tolna megyei kis faluban, Bogyiszlón nőttem föl egyszerű munkáscsalád egyetlen, késői gyermekeként. Édesapám 12 éves koromban meghalt, és ez a tragédia rányomta bélyegét egész életemre meg az irodalmi munkásságomra is. Az írás, verselés egészen apró koromtól lételem volt számomra, de szüleim többre értékelték a kétkezi munkát, így nem mutogattam senkinek, hogy miket írok, sőt, inkább szégyelltem, hogy ilyen „haszontalansággal” töltöm az időt.
2007-ben találkoztam egy irodalmi pályázattal, ahová végül beküldtem egy novellámat. A pályázatot megnyertem, ami egy kicsit megtámogatta az önbecsülésemet, és elhitette velem, hogy nem szégyellni való, amit csinálok. Ezért ettől kezdve lassan, óvatosan a nyilvánosság elé tártam írásaimat.
Előtte nagy titokban verseltem végig az általános iskolát, a gimnáziumot és az egyetemet Szegeden. Középiskolás koromban kezdtem el novellákat írni, egyetemistaként meséket. Az első regényemet viszont már 11-12 évesen megírtam (azóta se mutattam meg senkinek – talán már nincs is meg).
Szóval, ha ebből indulunk ki, akkor nem a „matematikusból” lett író, hanem az íróból matematika tanár. Mivel író nem lehettem – hiszen az csak valami haszontalan hobbi, kénytelen voltam „rendes” szakmát választani magamnak. Kézenfekvő volt, hogy matematikával foglalkozzak, hiszen ez volt számomra a legegyszerűbb tantárgy. Ezt nem kellett tanulni, csak érteni – azzal meg nem volt gondom. Így lett belőlem középiskolai matematika tanár. Tanítottam is egy évig Szekszárdon, de hamar rájöttem, hogy nem nekem való az intézményesített oktatás.
Párommal Szegeden ismerkedtem meg, együtt költöztünk Szekszárdra, majd összeházasodtunk, és munkát keresve tovább vándoroltunk Budapestre. Pénz nélkül, munka nélkül, üres zsebbel érkeztünk a fővárosba, de elvállaltunk mindenféle alkalmi munkát, hogy legyen miből élnünk. Az első év nagyon kemény volt, de mindketten munkába álltunk, így már gördülékenyebbé vált a folytatás.
Engem a szociális szféra ragadott magával. Közben tanultam is a szakmát, családterápiát, ezt-azt és legfőképpen önismeretet. Ennek köszönhető, hogy 12 éves koromból hozott gyászomat végre sikerült lezárnom, melynek gyümölcse a „Visszafelé szaladó fák” című regényem lett. A szociális munka után magántanárkodtam, de ekkor már az írásnak is komolyabb teret engedtem az életemben. Kicsi fiam (kései csodaként) 2012-ben érkezett, azóta nem tanítok mást, csak őt. Az írás pedig fő hivatásommá lépett elő.
NLÉ: Annyit azért árulj el, hogyan lesz egy matematika szakos tanárból, aki egyetemen szívta magába a tudományt, meseíró?
Bódai-Soós Judit: Inkább az a kérdés, hogy hogyan lesz egy könyvmoly íróból matektanár. :)
Ugyanis az írás és olvasás volt előbb. Verseltem már ovisként, és írtam mindig, ha kellett, ha nem. A matematikával meg szerencsém volt, nem kellett tanulni, csak érteni, azzal meg nem volt gond, így mellette mindig maradt időm olvasni, írni.
NLÉ: Van olyan gyermekkori élményed, amelyet szívesen megosztanál velünk?
Bódai-Soós Judit: Sok ilyen élményem van, melyek nagy részét a „Visszafelé szaladó fák”-ban megírtam. Ez az apróság viszont nincs benne: kisgyermekkoromból visszatérő emlék, ami sokat jelent nekem. Valamilyen rendezvényen voltam a szüleimmel, talán lagzi lehetett. Jöttek-mentek körülöttünk a számomra idegen nők, férfiak, és legnagyobb bánatomra igen kevesen álltak odébb szó nélkül. Szinte mindegyikük nekem szegezte az ilyenkor szokásos nagy kérdést, holott még az iskolás kort sem értem el, nevezetesen: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Egy ideig türelmesen felelgettem, de aztán egyre inkább untam a sok faggatózást, és amikor egy idősebb úr talált meg éppen ezzel a bosszantó kérdéssel, megmakacsoltam magam, és hetykén odavágtam neki: „Ember”.
Nem gondoltam én komolyan, sőt, egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy mit is mondok, leginkább csak amolyan durcás nyelvelésnek szántam, de a férfi komolyan vette. Elismerően pillantott rám, és így felelt: „Kislányom, a világ legnehezebb mesterségét választottad. Kívánom, hogy legyen hozzá erőd!” Nagyon meglepett a válasz, sokat töprengtem rajta azóta is, és most már biztosan tudom, hogy igaza volt ennek az úrnak. Nekem pedig nagyon kell igyekeznem…
NLÉ: Bizonyára a szociális érzékenységed, empátiád is igen fejlett, mert olyan munkahelyeken dolgoztál, ahol csak nyitott, melegszívű emberek tudnak megbirkózni a mindennapi gondokkal, problémákkal. Kérlek, mondj valamit a munkahelyeidről!
Bódai-Soós Judit: Dolgoztam Anyaotthonban, aztán a Józsefvárosban utcán, majd Gyermekotthonban, végül a Máltai Szeretetszolgálatnál Családok Átmeneti Otthonában. Nem könnyű, bár érdekes szakma. Én szerettem, de tény, hogy belefáradtam, mert sok problémát magamra vettem, amit nem kellett volna.
NLÉ: Mikor született meg első írásod? Vers vagy mese volt?
Bódai-Soós Judit: Az első versikéimet még óvodásként költöttem. Akkor még írni se tudtam, de arra emlékszem, hogy a Mikulásnak a saját versemet szavaltam az oviban. A korai verseim, sajnos, elvesztek, mert ostoba fejjel nem tartottam őket elég jónak arra, hogy megmaradhassanak. A 18 éves korom előtti munkáimból alig van egy-két versem, próza pedig talán semmi.
NLÉ: Mi váltotta ki belőled a versírás gondolatát, a közlékenységet?
Bódai-Soós Judit: Erre nem tudok válaszolni. Az írás olyan alapvető dolog volt mindig is az életemben, mint a lélegzés. Létfeltétel.
NLÉ: Milyen könyveid jelentek meg eddig? Ki volt a kiadód? Hol, melyik újságban, folyóiratban jelentek meg a verseid, meséid?
Bódai-Soós Judit: Számos írásom jelent meg nyomtatásban különböző hazai vagy határon túli folyóiraokban (Agria, IPM, Ügyészek lapja, Dörmögő Dömötör, Kisalföld Breki Magazin, Mini Manó foglalkoztató, Avana Arcképcsarnok, Nyírségi Gondolat, KisLant, Szilaj Csikó, Sikoly /Szerbia/, Napút, illetve a dévai székhelyű Corvin Kiadó különböző kiadványai, gyermekújságjai, könyvei)
Szerepelnek írásaim válogatáskötetekben, antológiákban, mesekönyvekben is, egy-egy napilapban, helyi hírlapban. Nem tudnám felsorolni őket. 2014-ben Eliza Beth szerzőtársammal közös mesekönyvünk az Underground Kiadó gondozásában jelent meg Tündérsúgta mesék címmel.
Önálló kötetek időrendben: Visszafelé szaladó fák (ifjúsági regény, Cégér Kiadó, 2009.), Kőbányai Mese-kifestő (kifestő füzet, alapítványi kiadás, 2011.), Az elvarázsolt diákok (kifestő füzet, szintén alapítványi kiadás, 2011.), Állatmikulás (kifestő füzet, Silver Tek Kiadó /Marosvásárhely/, 2011.) Meseputtony (mesekönyv, Silver Tek Kiadó, 2011. 2015.), Hóember és a hajnalmadár (e-book mesekönyv, Ulpius-ház Kiadó, 2012.), Verselő hónapok (gyermekversek, magánkiadás, 2014.), Fényporszemcsék (verses fotókönyv, magánkiadás, 2015.), Petya, Matyi és a duliánok (meseregény, Rupa Publisher Kiadó, 2015.), Mesék Rukkoláriából (mesekönyv, Publio Kadó, 2016.)
NLÉ: A mesék a kedvenceim. Ezért is tudom nagyra értékelni a munkádat, és legfőképpen a szerénységed tetszik. Te már egy befutott írónak számítasz, mégis csak annyit írsz ki magadról, hogy „tollforgató”… Pista bácsi meg a 6 osztályával Karakószörcsökről hirdeti magáról, hogy író, költő. Hogyan is van ez?
Bódai-Soós Judit: Nemere István írta az ajánlót az ifjúsági regényemhez 2009-ben. Neki mondtam, hogy nagy álmom, hogy író legyek én is. István erre azt mondta: „Judit, maga már most az.” Ha mások írónak, költőnek tartanak, jólesik, nem tiltakozom ellene, de talán éppen az említett „Pista bácsik” miatt én nem szívesen használom magamra ezeket a titulusokat. Viszont, ha megkérdezik tőlem, hogy mi a munkám, mivel foglalkozom, akkor őszintén azt felelem, hogy író vagyok. Amióta pedig szerződésem van a Dörmögő Dömötörrel, a Munkaügyi Központból is kirúgtak, mert hivatásos író lettem.
NLÉ: Hogyan jön az ihlet? Bizonyára kicsi fiad is hozzásegít a mesék kigondolásához.
Bódai-Soós Judit: Ihlet jöhet bárhonnan, csak nyitott szemmel és nyitott szívvel kell járni a világot. Peti pedig egy igazi dumagép, egy pillanatra nem tudja befogni a száját, és már most ontja magából a történeteket. Most már van olyan mesém is, amit az ő ötlete alapján írtam. Nagyon jó fantáziája van.
NLÉ: Mennyire vagy termékeny költő?
Bódai-Soós Judit: Nem vagyok termékeny költő. Viszonylag kevés versem van. Ha a gyermekverseket nem számoljuk, akkor maximum havonta egy születik. Ezt azonban erősen befolyásolja az, hogy éppen milyen lelki folyamatok játszódnak bennem. A negatívabb állapot több verset eredményez.
NLÉ: Kérlek, mesélj az Élő Magyar Líra Csarnokáról!
Bódai-Soós Judit:2011 óta, vagyis a születésétől kezdve vezető szerkesztője vagyok az Élő Magyar Líra Csarnokának. Szerkesztőtársaimmal a hagyományos verselés hívei vagyunk, és küldetésünknek tartjuk, hogy felleljük és közkinccsé tegyük a kortárs líra klasszikus gyöngyszemeit. Ezek a versek töltik meg a Magyar Parnasszus hat lépcsőből álló, az ókori keleti toronytemp-lomokhoz hasonló épületét.
Várjuk, és szívesen fogadjuk az amatőr szerzők verseit, de elutasítjuk a dilettáns költészetet, a modernkedést, posztmodernkedést, és mindenféle hatásvadász modorosságot. A hozzánk beérkező verseket a szerkesztőtársakkal közösen értékeljük, véleményezzük, értékelésünkről összefoglalót küldünk a szerzőknek. Így lehetőséget biztosítunk és utat mutatunk a fejlődéshez.
NLÉ: Kik a kedvenc íróid, költőid?
Bódai-Soós Judit: Egy konkrét nincs. Sok író, illetve költő van, akinek kedvelem az írásait. Néhány közülük példaképpen: H. G. Wells, A. C. Clarke, Jules Verne, Erich Kästner, Dante, Gogol, W. Shakespeare, Arthur Conan Doyle, Douglas Adams, Michael Ende, Mark Twain, Osho, Oscar Wilde, George Orwell, és persze a magyarok: Hamvas Béla, Babits Mihály, Vörösmarty Mihály, Weöres Sándor, Tőke Péter, Kodolányi János, Wass Albert, Mikszáth Kálmán, Szabó Magda, Janus Pannonius, Vajda János, Szathmári Sándor, Karinthy Frigyes…
NLÉ: Milyen álmaid vannak magánemberként és költőként?
Bódai-Soós Judit: Mint magánember, szeretném, ha nyugodt, békés életünk lehetne, és a kisfiam boldog emberként élhetné le az életét. Az én álmaim már leginkább azok, hogy az ő álmai válhassanak valóra. Mint író, költő azt szeretném, hogy írásaim minél több emberhez eljussanak, és szerezzenek nekik nagyon sok örömöt.
NLÉ: Nagyon szépen köszönöm az interjút! Kívánok neked nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet! Bárcsak minden „tollforgató” ilyen szerény ember lenne, mint te, aki alázattal fordul a költészet oltárához… Kérlek, szerezz még nagyon sok örömet meséiddel, verseiddel a gyermekeknek, hiszen övék a jövő, és bizony nem mindegy, hogy kicsiny fejükbe és szívükbe hogyan és mit plántálunk.
Az interjú a magazin oldalán képekkel együtt: Montázs Magazin
2016. október 17.
