Levelet kaptam (00)

 
Különös levelet kaptam a minap. „Tisztelt Illetékes Ember!”- volt a megszólítás, de a levél különlegessége nem is ebben állt, hanem a felette, illetve alatta lévő sorokban.
Mire a fent idézett sorig eljutottam, szinte bele is fáradtam az olvasásba, mert csupán az egymást követő be- és kiiktatószámok megtöltöttek hét teljes oldalt, s ha még az iktatások dátumát és az újabb és újabb címzettek neveit hozzávesszük, kiderül, hogy hajmeresztő adatrengetegen kellett keresztülrágnom magam, hogy valóban eljussak a megszólításig.
Az első dolog, ami igazán letaglózott, a levél keletkezésének és egyben első iktatásának éve volt: 1680. Vagyis mire hozzám, „Illetékes Emberhez” megérkezett, kereken 330 év telt el. De döbbenetemből még fel sem ocsúdhattam, mert a címzettek névsora a lélegzetemet is elállította. Mauritius kormányzójával kezdődött a sor, de a világ valamennyi országának uralkodója, királya, hadvezére, miniszterelnöke rajta volt a listán. Néhány országban az elmúlt három évszázad során többször is megfordult a levél (az Amerikai Egyesült Államok elnökénél például nyolcszor járt – természetesen nyolc különböző elnöknél), illetve számtalan biológiai, állatvédő, fajvédő, föld- és vízgazdálkodási szervezetnél, társulásnál, az UNESCO-nál, de még a NASA-nál is. Persze az itt felsorolt lista nem teljes, éppen csak kiemeltem az eredeti címzettek közül néhányat.
Ezek után csodálkozva vettem szemügyre a tényleges levelet, mert nem értettem, hogy 330 év ide-oda küldözgetés után hogyhogy nem porladt szét a papír, de hamar rájöttem, hogy én csupán a másolat másolatának sokadik másolatát kaptam. S hogy mi állt a megszólítás alatt? Íme:

„Én vagyok az utolsó élő dodó. Kétségbeestem.
Kérem, hogy gyorsan mentsenek meg, mert félő, hogy hamarosan kihalok!
Tisztelettel: Dodó (Raphus cucullatus)”

Szomorú szívvel gondoltam arra, hogy ez a levél bizony szörnyen elkésett.

A dodó a leghíresebb mauritiusi állat volt. Egy a galambalakúak rendjébe tartozó, nagy, röpképtelen madár. Valóban nagydarabnak számított, hiszen súlya (nagyjából 25 kg) inkább egy jól táplált pulykára emlékeztethetne bennünket, éppúgy, mint egy méteres magassága. A szárnyai réges-rég feladták a küzdelmet, hogy egy ilyen testes állatot a levegőbe emeljenek, inkább dekoratív kis csonkká fonnyadtak. Amint felhagyott a repüléssel, könnyedén tudott alkalmazkodni a mauritiusi évszakok váltakozáshoz, és degeszre tömte magát nyáron és ősszel, amikor bőven volt gyümölcs a talajon, hogy aztán a zsírtartalékain éldegéljen a száraz, szikár hónapokban.
Azért sem volt szüksége a repülésre, mert nem voltak ragadozók, amelyek veszélyeztethették volna. Talán éppen emiatt nem tanult meg félni; végtelenül szelíd jószág volt.
Hosszú, széles, zöld-sárga csőrével, és apró, kerek gyémánt-szemeivel egészen melankolikusnak tűnhetett. Az egyik első angol, aki látta ezt a nagyra nőtt galambot, azt mondta: „alakja és ritkasága alapján ellentéte lehetne az arábiai főnixnek."

Sajnos, mi már nem láthatunk élő dodót, mert 1680 táján az utolsó is elpusztult.
A hollandok 1638-ban érkeztek az addig lakatlan szigetre, ettől számítva a dodógalambok kevesebb, mint száz éven belül kipusztultak. Nem a húsukért vadászták őket, hiszen az a korabeli beszámolók szerint zsíros és rágós volt, sokkal inkább sportból csapkodták agyon a szerencsétleneket. De kihalásukat a telepesek által behurcolt háziállatok és patkányok is elősegítették, rendszeresen felfalva a dodók tojásait. S mindehhez hozzájárulhatott élőhelyük zsugorodása is, mert az őserdőket kivágták, hogy ezek területén ültetvényes gazdálkodást kezdhessenek.

Korábban is pusztultak ki állat- és növényfajok, viszont ez volt az első olyan dokumentálható eset, amit egyértelműen az ember okozott. De sajnos nem az utolsó…

A levél megérkezett, és az „Illetékes Ember” gondolkodóba esett.
Igen, illetékes és felelős vagyok. Mind azok vagyunk. Nem a kormányfőkön, királyokon, hadvezéreken múlik Földünk jövője, mert ők is csupán egyek közülünk. Hány száz, vagy ezer évig akarjuk még be- és kiiktatni a segélykérő leveleket? Meddig akarjuk még továbbhárítani, másokra testálni a felelősséget?

Igen, illetékes és felelős vagyok. A dodót viszont már nem tudom megmenteni, de elhatároztam, hogy a többi kihalás szélén egyensúlyozó élőlényért szót emelek.
Küldtem tehát egy kör e-mailt az összes veszélyeztetett faj képviselőjének, melyben megkértem őket, hogy meséljenek egy kicsit magukról.

A válaszleveleket folyamatosan publikálom.