Kenyérhéj

Kenyérhéj
jan
20
Kenyérhéj

 
Reggeli első szavát egyenesen Istenhez intézte Albert. No nem azért, mert ezt diktálta a hite, hanem csupán egy olyan fohász-félét eresztett meg az ég felé, mely gyakran elhagyja a mi ajkunkat is, ha valami nehézséggel találjuk magunkat szemközt.
- Ó, Istenem! - sóhajtotta, amint résnyire nyitott szemmel az órára pillantott. - Elaludtam.
Hosszú másodperceknek kellett eltelni ahhoz, hogy a megállapítás a felszínes vibráció szintjéről mélyebb régiókba hatolva Albert agyához is megérkezzen, majd újabb másodpercekbe került, hogy az ébredező neuronok megvigyék a hírt az izomsejteknek, melyek álmosan mozdítva a testet végre felkelésre késztették a fiút.
Ezt követően az események jelentősen felgyorsultak. Albert kiugrott az ágyból, majd villámsebesen magára kapkodta a padlón heverő ruhadarabokat, és néhány perccel később máris az utcán loholt, hogy mentse a menthetőt. Mégis elkésett.
Nem először. Most azonban, ha valóban létezik az a bizonyos pohár, melyben a mulasztások és vétkek gyűlnek, Albertnek szembesülnie kellett azzal, hogy e pohár véges kapacitású, és megtelt. Felmondtak neki a munkahelyén, próbaidős lévén azonnali hatállyal.
Az idő, mely eddig úgy tűnt, hogy ellene dolgozva szélsebesen rohan előtte, most hirtelen megállt, s a fiú beleütközött. Az ütközéstől kábán támolyogva hagyta el volt munkahelyét. Már csak néhány nap volt hátra a próbaidőből, s most ezek a meg nem élhetett napok áthullottak egy másik dimenzióba, egy olyan hasadékon keresztül, amelynek keletkezését tisztán érezte Albert minden ízében. Ez a dimenzió számára már örökre elérhetetlen lesz, lehasadva sajátjáról párhuzamosan fut vele tovább, és a találkozás reménye éppen oly kicsiny, mint a végtelen megtapasztalhatásáé. A végtelen, ahol a párhuzamosok egyesülnek - fikció.
Tanácstalanul téblábolt Albert az utcán, nem tudván mit kezdeni a váratlanul nyakába zúduló szabadidővel. A rá váró elintéznivalók árja még nem érte utol; a céltalanság űrjében lebegett.
- Kérem, Uram, segítsen rajtam! - a hang, mintha egy burkot szakított volna át, erős lökéssel vágta mellbe a fiút. Egy földön kucorgó, aszott öreg nyújtotta felé reszkető kezét. Szagolható volt nyomora. - Éhes vagyok - mondta oly egyszerűen, mint ahogy a gyermek mondaná anyjának egy áthancúrozott nap után, őszintén, követelőzés nélkül, pusztán csak a felmerült igényt jelezve.
Albert a zsebeiben kutatott némi pénz után, de rádöbbent, hogy siettében otthon hagyta tárcáját.
- Nincs nálam pénz - mondta bocsánatkérően, s közben érezte, hogy egy újabb dimenzió készül leválni a főágról, melyben a legszegényebb Albert lebeg, aki adni is képtelen...
Kétségbeesetten kapaszkodott a zsebében lelt gyűrött papírdarabba: étkezési jegy volt, ami a közeli kisvendéglőben beváltható.
- Jöjjön velem! - mondta az öregnek, s kezét nyújtva felé, felsegítette a földről. - Azért mégis megebédelünk.
Az idő újra útnak indult, de korábbi vágtája helyett, most inkább egy lassú méltósággal hömpölygő széles folyam tempójával haladt, inkább hátán ringatva utasait, mintsem űzve, üldözve, hajtva, mint korábban.
A vendéglőben nem méltányolták kellőképpen a baráti jobbot, amit Albert nyújtott az éhezőnek, türelmetlen, morc pillantások szolgáltak az ebéd körítéseként, de a fiú észre sem vette ezeket, mert még mindig a leválni készülő dimenziót szorongatta a mohó adni akarás örömével.
Az öreg gyorsan és szótlanul evett. Amikor saját adagjával végzett, a fiú elétolta a maga tányérját, mely eddig érintetlenül pihent az asztalon.
A hirtelen telítődött gyomor ezúttal óvatosabb tempót diktált gazdájának, aki a felkínált újabb adagot most már komótosan eddegélve fogyasztotta, és minden egyes falatot cuppogva ízlelgetett, hosszan rágicsált, mielőtt lenyelte, akár egy műkedvelő-evő.
Albert révülete lassan oszlani kezdett, s az eddig óvott pillanatot elengedve, tudata a ködös jövőre fókuszált. Mint egy távoli harang kondulását, tompán, rekedtesen hallotta fejében: "Munkanélküli." Aztán a jelen és jövő határán élesen hasított belé egy kérdés: "Ma te eteted ezt az öreget, de vajon lesz-e holnap valaki, aki neked is enni ad?"
A kérdés szülte kétségbeesés gyomorszájon találta. A fiú összegörnyedt, majd a rátörő cselekvés-kényszer erejétől talpra szökkent és kirohant a vendéglőből.
Futott vélt jövője után, s közben az asztal szélén egy kenyérhéj billegett.
A futást épp oly hirtelen hagyta abba, mint ahogy elkezdte. Visszaballagott a vendéglőbe és beljebb tolta az egyensúlyozó kenyérhéjat, majd leült előbbi helyére.
- Nincs munkám - mondta az öregnek, aki egy szalvétába csomagolta a leeséstől megmentett kenyérdarabkát, hogy aztán zsebébe gyűrje.
- Tudom - felelt amaz. - Most rúgtak ki, mert megint elkéstél...
Albertet elnémította a döbbenet. Kérdezni akart, de a kérdés utat tévesztve elkerekedett szeméből tört elő.
- Hogy honnan tudom? - tolmácsolta önmagának a szem-beszédet az öreg. - Mondjuk úgy, hogy a te egyik lehetséges jövőd vagyok.
A fiú nem lepődött meg a különös válaszon, csak elhinni nem akarta. Zsigereiben érezte, hogy ő és az öreg valamilyen bizarr módon valóban egy személy, de közben eszelősen tiltakozott az érzés ellen.
- Pontosan emlékszem erre a napra; az ébredésre, a késésre, a kirúgásra, és az utcán megszólító éhes öregre - mesélte a jóllakott öreg, mit sem törődve Albert tipródásával.
A fiút azonban hirtelen szárnyára kapta a kíváncsiság, kipenderítve őt a tiltakozás gubójából.
- Ez veled is megtörtént? - kérdezte felkiáltó hangsúllyal, kicsit megtévedve az érzés és kérdés között.
Az öreg csak bólintott rá egyet.
- Akkor te ismered a jövőmet? Vagyis, ha te vagy a jövőm, akkor te pontosan tudod, hogy mi vár rám? Szóval, én te leszek? - kérdezett tovább, egyre jobban belezavarva magát a képtelen helyzet szülte abszurditásba. - Ez vár rám? Nyomor és éhezés?
- Nem tudom - felelt sóhajtva az öreg.
- Hogyhogy? Hiszen veled is megtörtént mindaz, ami velem...
- Igen, azt hiszem, hogy egy pontig közös volt a múltunk.
- Csak egy pontig?
- Igen. Mert engem is megszólított az öreg, de én nem adtam neki semmit, csak átléptem rajta... - mondta könnyes szemmel, s szertefoszló, köddé málló alakján keresztülhullva hangosan koppant, amint földet ért az elcsomagolt kenyérhéj a férfi hűlt helyén.

Budapest, 2008. szeptember

 
Kenyérhéj
Christina Fekets illusztrációja

 

Megjelent:
InterPressz Magazin (IPM), 2010. XXX/1.

 

2 hozzászólás

juditti

Sok sikert hozzá!

Mazur Béla

Én is szeretnék ilyet írni.

egy * = négy
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés