Málécska

 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény vadász ember. Ez a vadász olyan szegény volt, hogy még foltra sem tellett neki, amit az asszonykája a lukas nadrágjára varrhatott volna. Apró kunyhóján és a feleségén kívül semmije sem volt, mert akármit lőtt is az erdőben, az az uraság asztalára került, aki pedig fizetségül csupán üres ígéretet adott.
De a legnagyobb bánata mégsem a szegénysége volt a vadásznak, hanem az, hogy nem született gyermeke. Pedig mennyire szeretett volna egy kislánykát, aki szomorú napjain felvidíthatná!
Egy reggelen, szokása szerint vadászatra indult, amikor észrevette, hogy valami mocorog az egyik bokorban: fogta a puskáját és lőtt. De nem találta el, mert ez a valami kiugrott a bokorból, egyenesen a vadász lábai elé. A vadász pedig annyira megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott, mert a lábai előtt egy csúnya, kopasz, manócska állt, és az életéért könyörgött:
- Kérlek szépen vadász, ne lőj le engem, még hasznodra lehetek!
A vadász erre nagyon kíváncsian nézett a manóra:
- Ugyan miben lehetnél te kicsi manócska az én hasznomra?
- Tudom én, hogy mi a te nagy bánatod oka, hát segítek rajta.
- Hogyan tudnál te nekem segíteni?
- Tudom, hogy szeretnél egy kislányt - mondta a manó, majd a zsebébe nyúlt és kivett belőle egy szem kukoricát.

 

 
- Fogd ezt a magot, vidd haza, add oda a feleségednek és mondd meg neki, hogy tegye bele egy csuporba, majd a csuprot töltse tele tejjel és rakja a kemence-sutba. Másnap reggelre meglásd, a kukorica megdagad. Ekkor tegye át az asszony egy tálba, és azt is töltse meg tejjel és rakja a sutba. Rákövetkező nap pedig ugyanezt tegye egy kisteknővel. A harmadik reggelen egy gyönyörű kisbabát találtok majd a kukorica helyén. Nevelgessétek a kicsit kedvetek szerint, de arra ügyeljetek, hogy 18 esztendős koráig minden nap egyen legalább egy falat kukoricamálét, és igyon egy pohár tejet!
- Köszönöm az ajándékot, manócska - mondta a vadász és elvette a kukoricaszemet. Hitte is, meg nem is, amit amaz mondott.
- De vigyázz - intette a manó -, ha a 18. születésnapjáig nem tudod a lányodat férjhez adni, akkor eljövök érte, és magammal viszem! Ezt jól vésd az eszedbe!
A vadász mukkanni sem tudott, mert úgy eltűnt a manó, mintha ott sem lett volna.
Elgondolkodott magában a hallottakon, de valójában nem hitte el a manó egyetlen szavát sem. Azért csak eltette a magocskát, este pedig elmesélt mindent a feleségének.
Az asszony rögvest beletette a kukoricaszemet egy csuporba, majd a csuprot megtöltötte tejjel és bedugta a kemence-sutba.
Másnap reggelre valóban úgy megdagadt a kukorica, hogy alig fért el a csuporban. Most már a vadász sem hitetlenkedett tovább. Asszonykájával közösen rakták át a tejjel teli tálba, a következő napon pedig a kisteknőbe.
Nagy volt ám az öröm a vadász házában, amikor a harmadik reggelen gyermeksírásra ébredtek. Egy gyönyörű kislánykát találtak a teknőben. A vadász felesége mindjárt megmosdatta, bebugyolálta, megetette.
A kislánykát, csodálatos származása miatt, s hogy valamiként el ne felejtsék a manó intelmét, Málécskának keresztelték.
Ezek után sokáig boldogan éltek hármacskán a kis kunyhóban. Az uraság megöregedett közben, és öregségére bőkezűbbé vált, még a sok ígéret egy része is beért nála, s így lassan levethették vállukról a szegénység gúnyáját. Málécska felcseperedett, kedves volt, dolgos, és nagyon-nagyon szép. Szépségének és szorgalmának híre el is terjedt az egész környéken.
Akadt kérője bőven, már 14 éves korában. Nem is félt a szegény vadász attól, hogy négy év alatt nem tudja férjhez adni.
Málécskának természetesen mindent elmeséltek a szülei a születésével kapcsolatban, tudta azt is, hogy 18 éves koráig férjhez kell mennie, mert különben elviszi magával örökre a manó, mégis addig nem akart házasodni, amíg igaz szerelemre nem talál.
Szerencsére erre sem kellett sokat várnia, mert az uraságnak volt egy fiatal kocsislegénye, akivel hamarosan egymásba szerettek, őszinte, igaz szerelemmel.
A kocsislegény össze is gyűjtögette minden pénzét és bátorságát és elment a vadászhoz, hogy megkérje Málécska kezét.
A vadász is, Málécska is örömmel fogadták, és mindketten igent mondtak a kérésre. A lakodalom idejét a lány 16. születésnapjára tűzték ki.
Mindenki örült a közelgő esküvőnek, és úgy tűnt, hogy nem lesz semmi probléma.

 

 
Elérkezett az esküvő napja, a násznép a fiatal menyasszonnyal és vőlegénnyel megindult a templom felé. Hanem ekkor hirtelen hatalmas forgószél támadt, ilyet még senki sem látott ezen a vidéken. A forgószél pedig egyenesen a vőlegényt vette célba: felkapta és elszáguldott vele világgá.
Málécska sírt-rítt bánatában, feloszlott a násznép, elmaradt a menyegző, gyász borult a lakodalmas házra.
Telt-múlt az idő, a lány bánata azonban csak nem akart elmúlni. Folyton csak várta-várta haza kedvesét. Hiába mondták neki a szülei, hogy meglehet, már nem is él a kocsislegény, lehet, hogy már sosem tér haza, inkább válasszon magának más vőlegényt, hiszen akad még kérője bőven, ő nem hallgatott senkire. Úgy érezte, hogy ő a kocsislegényen kívül senkibe se lenne képes beleszeretni, és abban reménykedett, hogy kedvese még időben hazaér.
Azonban teltek-múltak a hónapok, majd az évek is, de a kocsislegényről semmi hír nem érkezett.
Beköszöntött Málécska 18. születésnapja és a várva-várt vőlegény még mindig nem jött haza, a lány pedig pártában maradt. Idős szülei sírtak-ríttak bánatukban, hogy most aztán örökre el kell veszíteniük egyetlen támaszukat, reménységüket, egyetlen gyermeküket, Málécskát.
Egész nap attól rettegtek, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat a manó. De az nem érkezett meg, pedig már be is sötétedett. Így hát abban a reményben, hogy talán már megfeledkezett az ígéretéről, szép csendesen nyugovóra tértek.
Hanem reggelre lett aztán igazán nagy riadalom, mert Málécska ágyát üresen találták: a lányka eltűnt. Keserves gyászba borultak szülei, amiért a manó mégiscsak beváltotta ígéretét, és ők sohasem láthatják többet egyetlen gyermeküket.
Másnap azonban hazaérkezett a kocsislegény, szegényen, elgyötörten, fáradtan és végtelenül szomorúan. Elmesélte, hogy amikor felkapta a forgószél, rettenetes sebességgel repítette őt három hónapon keresztül, egyfolytában, amikor is végre letette egy ismeretlen, távoli erdő kellős közepén. Azt is elmondta, hogy azóta megállás nélkül éjjel-nappal egyfolytában jött-jött hazafelé, de akármennyire sietett is, csak most sikerült megérkeznie.
Málécska szülei is elmesélték neki, hogy mi történt itthon, hogy odalett a lány. De erre már a kocsislegény sem maradhatott nyugton, mert nagyon szerette kedvesét, hát rögtön útnak indult újra, hogy megkeresse őt.
Ment-mendegélt hegyeken-völgyeken keresztül, az egyik erdőből ki, a másikba be, úton-útfélen érdeklődött mindenkitől, hogy nem látták-e valahol Málécskát, vagy a manót, de senki sem tudott róluk semmit.
Egyszer csak egy hatalmas rengeteg közepén találta magát, és észrevette, hogy az egyik bokorban mocorog valami. Azt hitte, hogy egy nyúl. Arra gondolt, hogy elkapja és megsüti vacsorára. Rá is vetette hirtelen magát a bokorra és elkapta a nyúl nyakát...
De nem nyúl volt az, amit megfogott, hanem egy csúnya, kopasz manócska.
Gondolta, hogy ez az a manó, aki Málécskát elrabolta, jól megszorította hát a nyakát.
- Engedd szabadon az én kedves mátkámat, különben kiszorítom belőled az életet! - kiáltotta közben.
A manó azonban könyörgőre fogta a dolgot:
- Kérlek szépen, engedj el, nem én vagyok az, akit keresel, én nem tudok semmit a te mátkádról, de ha meghagyod az életemet, akkor talán segíthetek neked!
Erre a kocsislegény elengedte a manót, és így szólt hozzá:
- Ha nem te vagy az a manó, aki elrabolta a kedvesemet, akkor ki vagy te?
- Én a legidősebb bátyja vagyok annak, akit te keresel. Mi mindannyian jóságos manók vagyunk, ahol tudunk segítünk az embereken, soha senkit sem rabolnánk el rossz szándékkal, de a legfiatalabb öcsém rosszra használja a varázserejét. Meg is haragudtam rá emiatt, már kereken 100 esztendeje nem beszéltem vele, nem láttam, és nem tudok róla semmit.
- Akkor meg hogyan tudsz nekem segíteni abban, hogy megtaláljam? - kérdezte a kocsislegény.
- Van nekem egy másik öcsém is - válaszolta a manó -, aki szintén jóságos. Elrepítelek hozzá, éppen a világ közepén lakik, ő talán tud valamit a mi gonosz öcsénkről.
Ezzel hatalmas forgószelet támasztott, ami felkapta a legényt és repült vele háromszor három napon keresztül egyfolytában. Amikor végre letette, a fiú a világ közepén találta magát egy ugyanolyan manó előtt, mint amilyen az előbbi volt.
Előadta neki bánatát és a segítségét kérte. Erre a manó így válaszolt:
- Jó helyen jársz, legény, mert én ennek a gonosz manónak vagyok a bátyja, és legutóbb 18 évvel ezelőtt láttam, akkor mesélte boldogan, hogy szerzett magának egy szép feleséget, aki néhány év múlva az övé is lesz, és magával viszi a világ végén álló kicsi kuckójába. Biztosan a te mátkádról, Málécskáról beszélt. Ha akarod, akkor elrepíthetlek öcsémhez, a világ végére.
Megörült ennek a hírnek a legény, és kérte, hogy repítse el őt a világ végére, mert ő megöli azt a kis gonosz manót és kiszabadítja Málécskát.
De a manó mielőtt még útnak indította volna a legényt, így szólt:
- Ha meg akarod ölni az öcsémet, akkor előbb még adok neked egy tanácsot: Öcsém a lelkét egy dióban őrzi, amit mindig a párnája alatt tart. Szerezd meg ezt a diót, de vigyázz, csak akkor törd össze, ha öcsém is ott lesz, mert különben elszáll belőle a lélek és ti ott maradtok a világ végén. Ha már megvan a dió, várd meg, amíg öcsém is előkerül, és a szeme láttára törd össze. Mielőtt elszáll belőle teljesen a lélek, még parancsold meg neki, hogy repítsen haza titeket, mert halála előtt mindenképpen teljesítenie kell a kívánságodat.
A legény megköszönte a manónak a segítséget és a jó tanácsot. Ezután ismét forgószél kerekedett, ez felkapta őt és elrepítette a világ végére.
Ott állt a fiú a semmi határán egy kicsi kuckó mellett. Gondolta, hogy csak ez lehet a manó otthona, itt kell, hogy fogva tartsa Málécskát.
Először be akart rontani a kunyhóba, de aztán eszébe jutott az előző manó jó tanácsa és úgy döntött, hogy inkább elrejtőzik és megvárja, amíg elmegy otthonról a gonosz manó, és ő megszerezheti a diót, amiben amaz a lelkét őrzi.
Nem is kellett sokáig várnia, egyszer csak látja, hogy nyílik a kuckó ajtaja és kilép rajta a manó, majd forgószél támad és ő a szél hátán eltűnik.
Több se kellett a legénynek, berohant a kuckóba, ahol meg is találta kedvesét, amint az éppen ebédet főzött. Nagyon megörültek mindketten egymásnak. Egymás nyakába borultak sírtak is, nevettek is. Málécska azonban hirtelen aggódni kezdett, hogy ha a manó hazatér, akkor rögtön megöli a kocsislegényt. Erre a legény megnyugtatta kedvesét, elmesélte neki, hogy mit mondott a gonosz manó bátyja.
Nem is tétlenkedtek tovább, gyorsan megkeresték a diót, ami valóban a párna alatt volt, aztán már csak arra vártak, hogy hazatérjen a manó.
Jött is nemsokára igen mérgesen, mert már messziről megérezte, hogy idegen van a házában. Azonban felesleges volt úgy sietnie, mert ahogy belépett az ajtón, a legény rávágott egy kalapáccsal a dióra, az összetört, a manó pedig rögvest összeesett, de mielőtt még meghalhatott volna, a fiú gyorsan ráparancsolt, hogy repítse őket haza.
A manó kilehelte végleg a lelkét, de a szerelmesek ezt már nem láthatták, mert egy forgószél minden eddiginél nagyobb sebességgel repítette őket haza.
Otthon aztán volt nagy öröm a szegény vadász kunyhójában, rögtön meg is tartották az elmaradt menyegzőt és boldogan éltek, míg meg nem haltak.