Szegedről

 
Hűs, téli éjszakán,
szekszárdi félhomály,
kórházi lámpasor,
nyirkos-véres kezek.
Nekem ennyi csupán
a hely: egy kisváros,
hol világra jöttem.
De az értelemre,
és a szabadságra
Szegeden születtem.
És mert a homályban
térdeplő érában
nyílni még oly gyenge
volt szemem, hogy inkább
csak behunyva hagytam,
s mikor a vörös-köd
feloszlott előlem,
végre én is néztem,
és már látni tudtam,
akkor, s nem korábban,
kiszakítottam és
leráztam magamról
a védelmező, de
körbezáró burkot,
és Szegedre mentem,
újra megszületni.
Így lett hát, e város
szabadon választott,
szűkebb szülőhazám.
Szerettem ott élni,
húzni-halasztani
a végső felnövést,
kölyöknek, szabadnak,
felelőtlen vadnak
lenni, amíg lehet.
Aztán Attilának
nyomdokában járva,
jó volt magyar-szívű,
büszke lánnyá válni,
és megtanulni azt,
mit nem az iskola,
csak a lét professzor-
asszonya oktatott:
Emberré érni, és
Embernek maradni,
még a legsötétebb
démonok között is.