A barátságról

 
„A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni.”

Nemigen létezik olyan kapcsolati forma, amiről annyit írtak volna már, mint a barátságról. Talán a szerelem az, - mint örök írói téma - ami vetekszik vele. Homérosztól Shakespeare-ig sokan és sokféle módon szóltak erről a fontos kapcsoltról.
„De ez az érzés, a barátság, sokkal finomabb, és bonyolultabb, mint a szerelem. Ez a legerősebb emberi érzés... igazán érdekmentes” – mondja Márai Sándor.
A mai világban azonban igen kevés az őszinte, mély kapcsolat. Nehezen bízunk, s nehezen barátkozunk. Amit pedig az emberek általában barátságnak neveznek, az sajnos legtöbbször nem egyéb, mint valami felszínes, érdekek mentén szövődött kötelék, vagy gyermeki ragaszkodás.
Ráadásul ezzel együtt, illetve éppen emiatt, tele vagyunk téveszmékkel. Barátnak hisszük azt, aki mindig egyetért velünk, aki kedvesen mosolyog ránk. Azt gondoljuk, hogy minél több embert mondunk barátunknak, annál többet érünk, azt hisszük, hogy édesanyánk egyben a legjobb barátunk is, vagy elképzelhetetlennek tartjuk a nők-férfiak közti barátságot, mert nem találjuk ebben a kapcsolati formában a szexualitás helyét. Félünk barátunk kezét elengedni, mert attól tartunk, hogy a fizikai távolság a barátság végét jelenti, és üres szavakkal tömjük tele a csöndet, mert a hallgatást is félreértjük. Nem merünk nemet mondani, eltitkoljuk negatív érzéseinket, gondolatainkat, véleményünket barátunk elől, nehogy ezzel megbántsuk, és megbántódunk, ha esetleg ő őszintén kritizál bennünket.
Ritka kincs az olyan kapcsolat, amire ráfoghatjuk, hogy valóban igaz barátság. Sajnos ez a fogalom is - akár csak a szeretet - az idők folyamán megkopott, veszített az értékéből, degradálódott. Manapság, nagyon könnyen dobálózunk ezzel a szóval, de pontosan ezért tartalmatlanná vált, kiüresedett. Egyenrangú szinonimájaként használjuk a haver, a pajtás, a cimbora, a szerető szavaknak, holott ezek teljesen más minőségű kapcsolatokat takarnak. Barátnak nevezzük azt, akivel együtt járunk „shoppingolni”, mert jól lehet vele „marhulni”, és neki is ugyanazok a kedvenc márkái, de valójában ennél mélyebb szintet sosem érintünk meg egymásban, s így nem is válunk egyedivé, pótolhatatlanná egymás számára.
„Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon” – mondja a kis herceg Antoine de Saint-Exupéry történetében.
Természetesnek vesszük a barátság létét, öröknek gondoljuk, megszokjuk, és kényünk-kedvünk szerint használjuk. Azonban a barátság nem egy kényelmes hintaszék, melyben elég csak hátradőlni, és úgy ringat, ahogy nekünk tetszik. Előbb azon kell dolgoznunk, hogy megismerjük egymást és „összeszelídüljünk”, mert a barátságot fel kell építeni, közös erővel, az alapoknál kezdve egész a tetőig, hisz az nem egy tőlünk független, készen kapott (vagy vett) palota, amibe már csak beköltözik az ember. Aztán pedig, ha a két lélek együttes építménye ily módon elkészül, akkor is csak úgy maradhat szilárd, és rendíthetetlen, ha továbbra is vállvetve munkálkodnak építői rajta, és érte.
Lehetnek olyan helyzetek a barátok életében, hogy átmenetileg el kell válniuk egymástól, de ez a kapcsolatukat nem ingathatja meg. Sokan úgy vélik, hogy a barátok folyton együtt „lógnak”, de valójában a barátságot nem korlátozza idő vagy tér. Lehet, hogy évente csak egyszer tudnak találkozni, vagy még ritkábban, s lehet, hogy több ezer kilométer választja el őket, de ők mindig elérhetők egymás számára.
„Ne menj előttem, lehet, hogy nem tudlak követni. Ne gyere mögöttem, lehet, hogy nem tudlak vezetni. Gyere mellettem és légy a barátom.” – írta egykor Albert Camus.
Minden más kapcsolattal ellentétben, a barátságnak nincs alá-, vagy fölérendeltje, itt a résztvevők egyenrangúak. Emiatt szülő-gyermek, tanár-diák, főnök-beosztott között nem létezhet a barátság klasszikus formája, legyen bármily szoros is a kapocs kettőjük között.
Az egyenrangúság elengedhetetlen feltétele a kölcsönös „tükörtartásnak”. Ha alárendelt szerepben van valaki, nehezen tud őszinte lenni minden esetben. Ugyanis szintén téves elképzelés az, hogy a barátok csak dicsérhetik egymást. „Baráttól hasznos az intés”- Homérosz szerint, s bizony igaza van. A barátunk kötelessége, hogy figyelmeztessen bennünket a hibáinkra, tévedéseinkre, és változásra buzdítson. Mindezt pedig nem azért teszi, hogy neki jobban tetsszünk, hiszen éppen ő az, aki feltétel nélkül tud szeretni, minden negatív tulajdonságunkkal együtt, hanem azért, hogy mi jobbak legyünk, s ezáltal nekünk jobb legyen. Tükröt tart, amelyben olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk, a tükör tisztasága pedig az őszinteség függvénye. Az alaptalan dicsérgetés nem vezet jóra, félreinformál, tévútra terel, és ily módon nem csupán haszontalan, de egyenesen káros is. Ezért éppen a barát az, aki mindig valós képet kell, hogy mutasson rólunk.
Gyermekkoromban, a templomban ülve gyakran bámultam bele az égő gyertyák lángjába. Egy kicsit homályosan láttam távolra, de a gyertyaláng-bámulás valami varázslatos erővel ideiglenesen kitisztította, megélesítette a látásomat. Számomra a barátság ehhez fogható csoda. Barátomon keresztül, illetve neki köszönhetően élesebben, tisztábban látom önmagamat, és a világot.

Egy korábbi versem kívánkozik e gondolatmenet végére, beszédes már a címe is: