A község a térképeken ugyan Bogyiszló néven szerepel, de az ott lakók tudják, hogy más világ ez: Bogyiszlávia - egy valódi meseország.
Legalábbis én, szebb napjaimon, így emlékszem vissza rá...
Már itt, egészen ifjú koromban kiderült, hogy jó logikai érzékkel bírok, melynek köszönhetően a matematika rejtelmeinek elsajátítása nem okoz számomra különösebb nehézséget, inkább játék csupán. Leleményes tanáraim arra is felfigyeltek, hogy megszerzett tudásom továbbadása sem okoz problémát, és könnyeden fordítom nehézkes, valljuk be, néha unalmas felnőtt-nyelvüket, diáktársaim számára sokkal érthetőbb, szabatosabb, és főként szórakoztatóbb gyermeknyelvre.
Így aztán általános iskolás korom utolsó éveiben egyre rendszeresebben állítottak maguk mellé (vagy helyett) a katedrára. Ekkor - 13-14 éves koromban - indult tanári pályafutásom. Ami ellen középiskolás éveimben kézzel-lábbal tiltakoztam; minden más szívesebben lettem volna, mint pedagógus; de az érettségim évében már itt is a maga oldalára állított a tanári pulpitus, és megadtam magam a sors szeszélyének, a végzetnek (vagy nevezzük bárminek), mely a szegedi egyetem matematika tanár szakára vezérelt.
Foglalkoztatott az a gondolat is, hogy genetikus legyek, vagy csillagász (a határtalan mikrokozmosz és a végtelen makrokozmosz csábítása), vagy író legyek; költő, regényíró, műfordító, vagy egyszerűen csak szabadúszó tollforgató. Vonzott a francia nyelv kelleme-dallama, a lét legmélyebb értelmét fürkésző filozófia, és a fényképészet varázsa, ahogy a múló pillanatot próbálja csapdába ejteni, mint pók a hálójába kerülő legyet. De, mint egyik nagyra becsült tanárom bölcsen megjegyezte: "Ma már nem a polihisztorok korát éljük", így az ember esendően lusta természetét követve, a legkönnyebb utat választottam, és matematika tanár lettem, megőrizve legfőbb szórakozásomul az írást.
Az írás az életem gerince, váza, támasza, korán meghalt apám helyett apám, hiszen - még írni sem tudtam, és máris alkottam - az írás örömét szinte a beszéddel, járással együtt ismertem meg. 4-5 éves koromban édesanyám jegyezte le az általam költött első versikéket, aztán végigverseltem az általános iskolát. Középiskolás koromban kísérleteztem első novelláimmal, majd később, egyetemistaként, a mesékkel.
A regényírás vágya mindig bennem lappangott, kiskölyökként alkottam is egy levél-regényt, de később hiányzott a kitartás, a témához való hűség belőlem. 2004-ben kezdtem első, komolyabb regényemet, melyet 2006-ban fejeztem be. Műfaja nehezen behatárolható; én pszicho-sci-fi-nek mondanám. Számomra önismereti terápiás munka volt e regény írása, nagyon sokat tanultam belőle önmagamról, és az emberi kapcsolatokról, fájdalmas volt írnom, de megérte, még akkor is, ha kiadásra alkalmatlan.
Következő regényemet, a Visszafelé szaladó fákat nagyjából 8 hónap alatt írtam meg, és nagyon szerettem írni - közben újraéltem gyermekéveimet, és végre eltemettem magamban 21 éve "temetetlen" apámat, s a 12 éves koromban átélt mély tragédia kiváltotta megrekedt gyászt végre lezártam.
A történet megírásában elsősorban az inspirált, hogy minél többet megmutassak a '80-as évek falusi világában rejlő emberi értékekből, melyek ma már, egyre nehezebben lelhetők fel.
A történet kerek, lezárt, a folytatás lehetősége mégis bennem él, mert saját gyerekkori emlékeimre támaszkodva még nagyon sok mindent megmutathatok, ami manapság veszni látszik...
Egyetemi éveim alatt magántanítványok sorát segítettem érettségihez, sikeres pótvizsgához, vagy éppen a pótvizsga elkerüléséhez, és közben azt éreztem néha, hogy többet tanulok, mint az egyetem padjaiban.
Friss diplomámmal zsebemben, egy szekszárdi középiskola szépreményű matematika tanára lettem, de "szép reményeimben" hamar csalatkozva, egy év után a szakmának búcsút intettem. Szabadabb léleknek születtem annál, hogy sem az iskola kötelékeit, korlátait magamon tűrjem akkor is, amikor már nem kényszerít erre diák-létem.
Nagy változások, döntések időszaka volt ez egyébként is számomra; életem társával ekkor léptünk a házasság mezejére, és kis batyunkkal, mint két vándor, egymásnak vállvetve, a fővárosban vertünk tanyát. Ahol egyből elcsábított a szociális szféra csodálatos, és egyben embert-próbáló világa, elsőszámú hivatásommá lépve elő.
Dolgoztam anyaotthonban, gyermekjóléti szolgálatnál, gyermekotthonban és családos szállón. Közben elkezdtem családterápiát tanulni, és egyre mélyebbre merültem az önmegismerés feneketlen kútjába.
Az élet (vagy nyughatatlan lelkem?) azonban úgy hozta, hogy megint más irányba lépjek tovább; pedagógus-énem ismét előtérbe került, és néhány éve főállásban magántanítványokat oktatok.
Szívesen tanítok, mert örömet okoz, ha megmutathatom másoknak is a matematika szépségeit, és mindeközben új- és újabb embereket ismerhetek meg.
Sokat tanulok tanítványaimtól én is, elsősorban önmagamról, és a világról, melyet együtt építünk magunk körül. A tanítással kapcsolatban őrzök egy "félig-titkos" álmot is; szívesen tanítanék egyszer börtönben, tanulni vágyó elítélteket, mert hiszem, hogy a kilátástalanság reményt szül, melyet érdemes támogatni, mert a remény a legnagyobb erő a túléléshez.
