Királyság

 
- Enyém az erdő! Én vagyok a király! – üvöltözte Rontó Panci, amint keresztülcsörtetett a Tiszta Erdőn.
- Jaj nekünk! – súgtak össze mögötte sóhajtozva a fák, és Nagy Pancit, régi királyukat siratták.
- Nem is búsul az apja halála miatt. – dohogta egy vén bagoly az egyik ágon álmosan hunyorogva.
- Nagy Panci jó király volt, de a fia tönkreteszi az erdőnket. – zizegték kétségbeesetten a levelek.

Rontó Panci közben fütyült a világra; habzsolt és szemetelt, tört és zúzott mindent, mert végre hatalma volt, hiszen ő volt a király.
Megállt a Százéves Tölgy előtt, kaján vigyorral méricskélte a fát, majd zsebéből előrántva a bicskáját, könyörtelen vonásokkal belevéste a Tölgy kérgébe, hogy „Rontó Panci az új király!”
Madarak, őzek, nyulak, s mind, akik látták e szörnyű tettet, jajongva szaladtak szerte, hogy megvigyék a Tiszta Erdő minden szegletébe a rémséges hírt.

Rontó Panci királysága rettegést hozott, és pusztulást.
A király saját kézzel vágott ki minden fát, amelyik nem hajlította meg gerincét, aszerint, hogy Rontó Panci éppen mit kívánt.
A fanyüvő, kéreghasító, fészekromboló gépek fáradt olaját a Tükör-tó vizébe engedte bele, és mocskos, émelyítő szeméttel árasztotta el az erdő talaját, csak mert megtehette. Hiszen ő volt a király.

A Tiszta Erdőt először a madarak hagyták el, mert nem maradt fa, amin a fészkük biztonságban lehetett volna, aztán szép sorban, a többi állat is követte őket, mert a föld meddővé, a víz ihatatlanná vált, halak százai szenvedtek benne olajos-szutykos kínhalált.

A Tiszta Erdő előbb Mocskos Erdővé, majd Halott Szemétteleppé változott.
Rontó Panci királysága saját szennyében fuldokolt. A kegyelemdöfést, végül egy erdőtűz pokla adta meg, amit a király hanyagul elhajított égő szivarja okozott, magával sodorva eme iszonytató lángsírba Rontó Pancit is.

Az egykor Tiszta Erdő helyén most üszkös, kopár pusztaság áll, és a Tükör-tó már csupán egy bűzös-dögletes mocsár.