A hitetlen kalauz

A hitetlen kalauz
jan
18
A hitetlen kalauz

 
Karácsonykor oly különösen álltak a csillagok az égen, s olyan furcsa, bizsergető érzés volt a levegőben, mintha valami csoda készült volna megszületni.
Tomi viszont egy szemernyit se érzett mindebből, amikor a fenyőfa köré gyűlt családján végigtekintve, csalódottan állapította meg, hogy az ő csomagja a legkisebb. Olyan kicsi, hogy a tenyerében elfér.
A kezébe vette az apró ajándékot, és szomorú szemekkel, kicsit irigykedve figyelte testvéreit, szüleit, nagyszüleit. Már nagyon régóta álmodozott egy villanyvasútról, és most igazán boldog lett volna, ha csupán egyetlen játékmozdonyt is kap, de a szánalmasan kicsi csomag minden reményét elvette.
Édesapa huncutul fürkésző pillantása viszont meglepetést ígért, ezért rászánta magát, hogy a kezében tartott dobozkát megfossza díszes burkolatától. A papír alól azonban, egy közönséges gyufásdoboz bukkant elő.
A fiú el sem tudta képzelni, hogy mit vétett családja ellen, amiért így büntetik.
- Nézd csak meg, hogy mi van benne! – bíztatta kisfiát mosolyogva Édesanya.
- Ezek összeesküdtek ellenem – gondolta Tomi, majd beletörődve sorsába, kinyitotta a skatulyát. Egy ócska, kopottas kulcsot talált benne.
- Ez nem a padlásszoba kulcsa? – kérdezte csodálkozva, s kezdte magát egészen furcsán érezni a vigyorogva bólogató családtagjai körében.
- No, ne légy hát ilyen málé! – szólt rá Nagyapa. – Csak nem gondolod, hogy a kulcsot kaptad ajándékba? Szaladj gyorsan föl a padlásra! Ott lesz az igazi meglepetésed.
Több se kellett Tominak, nem is szaladt, hanem szinte már röpült felfelé.
Izgatottan illesztette a zárba a kulcsot, s közben érezte, hogy családja ott toporog a sarkában. Kattant a zár, nyílt az ajtó, Tomi felkapcsolta a villanyt, és percekig csak tátott szájjal bámult maga elé.
Az addig lomoskamrának használt helyiséget kiürítették, kitakarították, talán még ki is festették. A legcsodálatosabb mégis a középen álló, teljesen berendezett terepasztal volt. Voltak azon hegyek, völgyek, egy kis folyó híddal, a hegy alatt átfutó alagút, erdők, mezők, apró házak és még apróbb emberek. S mindezt vasúti sínek hálózták be.
Tomi édesapja megnyomta a „Start” gombot az asztal sarkán, mire egyből mozgásba lendült a makett-világ. Vonatszerelvények szaladtak körbe-körbe, és a „Stop” gomb megnyomására megálltak egy-egy állomáson. Aztán újra elindultak, majd megint megálltak, ha Tomi úgy akarta. A fiú boldog szíve együtt zakatolt a játékvonatokkal.
Az este hátralevő részében aztán közösen játszott a család. Felderítették, hogy hogyan állíthatják át a váltókat, és terelhetik új utakra a vonatokat. Sorompókat nyitottak, csuktak, lekapcsolták, majd visszacsatolták a vagonokat, és közben fény derült arra is, hogy ennek létrehozásában mindannyian közreműködtek.
Nagyapa építette, formálta a domborzatot, és ő faragta a folyón átívelő fahidat. Tomi testvérei festették színesre a házakat és az embereket. Édesanya és Nagymama készítette a fákat, a folyót, a virággal tarkított rétet, és segített a gyerekeknek a festésben. Édesapa pedig összeállította, villamosította az egész rendszert.
Voltak elemek, amiket boltban vásároltak, de Tomi hamar rájött, hogy azok a legszebbek, a „legigazibbak”, amiket családtagjai saját kezűleg készítettek.
- Ilyen csodálatos ajándékot még soha nem kaptam! – sóhajtotta örömtől könnyes szemmel, amikor édesanyja ágyba parancsolta a társaságot.
Már elcsendesült az egész ház, mindenki elaludt, csak Tomi forgolódott ébren. Gyönyörű új játéka annyira izgatta a fantáziáját, hogy nem sikerült álomba szenderednie. Végül csendesen kimászott ágyából, és fellopakodott a padlásra.
A kis kamra tetőablakán beragyogott a Hold, és az ég számtalan csillaga, mely olyan kellemes derengést nyújtott, hogy a fiú fel sem kapcsolta a villanyt, csak a terepasztal sarkán lévő indítógombot nyomta meg. A vonatok azonnal elindultak.
Tomi kapcsolgatta a szemaforokat, állítgatta a váltókat, együtt élt, együtt rezdült a miniatűr világgal. Teljesen belefeledkezett a játékba, s ennél jobban már csak akkor élvezhette volna, ha ő maga is valamelyik apró szerelvényen utazhat. Éppen akkor sóhajtott fel, amikor az égen megjelent egy hullócsillag:
- Bárcsak én is a vonaton lehetnék!
A csillag felragyogott, Tomi pedig egy pillanatra elveszítette lába alól a talajt, s mintha a Hold és az ég valamennyi csillaga egyszerre aludt volna ki, koromsötét lett. Ám a következő percben villanyfény gyulladt, és Tomi nem akart hinni a szemének: egy vonat fülkéjében találta magát.
- Csoda történt! Varázslat! – kiáltotta izgatottan, és az ablakhoz rohant, hogy lássa a kinti világot. A vonat viszont nagyot rándult, és komótos zakatolással útnak indult. A váratlan rándulástól a fiú az ülésre huppant.
- Elindultunk – állapította meg meglepetten, majd hozzátette: - Nahát!
A család igen ritkán utazott vonattal, az pedig még sosem fordult elő, hogy ő egyedül utazzon, hiszen alig múlt nyolc éves, de most végre, a saját terepasztalán ezt is kipróbálhatta. Eltöprengett ezen egy kicsit, majd rémülten a fejéhez kapott:
- Te jó ég! Lehet, hogy összezsugorodtam?
Újra az ablakhoz ugrott, s látta, hogy a folyó fölött ívelő fahídon robognak át.
- Ez Nagypapa hídja! – kiáltotta, mert felismerte a formájáról. – Tényleg összezsugorodtam, és egészen kicsike lehetek, ha így elférek a játékvonat fülkéjében.
Ezen a gondolaton egészen addig mosolygott, amíg eszébe nem jutott, hogy vajon hogyan fog majd ismét megnőni, ha elunja az utazgatást. Aztán mégis elűzte fejéből ezt az aggasztó problémát, mert inkább élvezni akarta a varázslatossá vált játékot.
Hamarosan azonban egy érces férfihang zavarta meg:
- Jó estét! A menetjegyeket kérem kezelésre átadni!
A fiú csodálkozva nézett a kalauzra.
- Nem gondoltam, hogy jegy is kell – mondta.
- Már hogyne kellene – felelt szinte sértődötten a férfi. – Csak nem gondoltad, hogy ingyen utazhatsz? A vonatozásnak díja van.
- De hát nincsen nálam semmi pénz – védekezett Tomi. – Tetszik látni, éppen csak a pizsamám és a szobapapucsom van rajtam.
A kalauz ekkor alaposabban megszemlélte a fiút.
- Az ám! - mondta megpödörintve enyhén lógó bajuszát. – És a szüleid hol vannak?
- Lent alszanak a hálószobában – felelt Tomi.
- Megszöktél otthonról?
- Á, nem. Én csak feljöttem a padlásra játszani egy kicsit.
- A padlásra? – kérdezte csodálkozva a férfi.
Tomi bólintott, aztán eszébe jutott valami:
- De nekem nem is kell jegy, mert ez az egész vonat az enyém.
A kalauz nem akart hinni a fülének. Az ajtó fölötti emblémára mutatott.
- Látod, hogy mi van ott? – kérdezte.
- Igen, az van odaírva, hogy MÁV – felelt a fiú, kibetűzve az írást.
- Igen, MÁV – bólintott egyetértően a kalauz. – És azt tudod, hogy ez mit jelent?
- Nem – válaszolt Tomi őszintén.
- Ez a három betű annak a rövidítése, hogy Magyar Állami Vasút. Ez pedig azért van odaírva, mert ez a vonat a Magyar Állam tulajdona, nem pedig a tied.
Tomit teljesen meglepte ez a fordulat. Igazán nem számított rá, hogy az ő karácsonyi ajándéka a Magyar Állam tulajdona, ő biztosra vette, hogy a sajátja.
Mivel a kalauz továbbra is makacsul őt fürkészte, úgy döntött, hogy elmesél neki mindent, ami ezen az estén történt, de hiába…
- Szóval, azért szöktél meg otthonról, mert csak egy skatulya gyufát kaptál ajándékba?
A kérdés bizony arról árulkodott, hogy a kalauz nem hisz a csodákban, és nehéz lesz meggyőzni arról, hogy ő maga is csupán egy terepasztal játékbábuja.
Bosszúsan csóválta a fejét, és megígérte Tominak, hogy a következő állomáson leszállítja a vonatról. A fiú beletörődve sorsába ismét az ablak felé fordult, és kifelé bámészkodott. A kalauz nem akarta felügyelet nélkül hagyni a gyereket, ezért ő is leült, és cipője orrát fixírozva, a gondolataiba mélyedt. Ekkor Tomi egy helységnévtáblát és egy hevesen integető baktert látott elsuhanni az ablak előtt.
- Itt nem kellett volna megállnunk? – kérdezte kifelé mutatva.
A kalauz felpattant, a fiút félretolva kihajolt az ablakon, és valami nagyon cifrát mondott, amiből Tomi egy mukkot sem értett, majd mérgesen kirohant a fülkéből.
A kisfiú hálát adott az égnek, hogy ismét egyedül lehet. Nagyon sokáig azonban nem örülhetett a nyugodt magánynak, mert a férfi hamar visszatért, ábrázatáról pedig egyértelműen leolvasható volt a kétségbeesés.
- Senki nincs a vonaton – zihálta, mert alighanem futott. – Érted, kölyök? Rajtunk kívül nincs a vonaton egyetlen más ember se. Még mozdonyvezető sincs.
- Tényleg! – csapott a homlokára Tomi. – Akkor ez biztosan az a vonat, amelyiknek az egyik ajtajában egy bajuszos kalauz állt. A többi vonaton még kalauz sincs.
- Mit beszélsz? – kérdezte szinte ordítva a férfi.
- Mondtam már, hogy ez itt egy játékvonat. Az én karácsonyi ajándékom… – kezdte a magyarázatot Tomi, de a kalauz nem hallgatta végig.
- Azonnal meg kell állítanunk a vonatot – mondta, és a vészfékhez ugrott.
- Ne! Ne húzza meg! – kiáltott rá a fiú. Olyan határozott volt a hangja, hogy a kalauz megdermedt, keze a vészfék felé félúton megállt a levegőben.
- Miért? – kérdezte csodálkozva.
- Mert ha mi megállunk, akkor a következő vonat belénk ütközik.
A hallottakon egy pillanatig eltöprengett a kalauz, de aztán a fejét csóválva így szólt:
- Ennek is megvan a maga kockázata, de ha nem állunk meg, akkor mi ütközünk bele az előttünk megálló vonatba.
- Ettől nem kell félni – felelt a fiú. – Mondtam, hogy a többi vonaton nincs senki, így nincs, aki megállíthatná őket.
- Butaság – legyintett a kalauz, és meghúzta a vészféket.
Az erős rándulás, ami ezután következett, mindkettőjüket a padlóra lökte. A vonat kerekei szinte sikoltottak alattuk. A szerelvény lelassult, és hamarosan megállt.
Tomi mérgesen pattant föl.
- Ezt nem kellett volna – mondta a kalauznak. – Szálljunk le gyorsan!
A férfi feltápászkodott a padlóról, és Tomit követve leszállt a vonatról.
A szerelvény éppen egy alagút előtt állt meg. A fiú emlékezett rá, hogy az alagút után nem sokkal van egy vasútállomás, ezért azt javasolta, hogy arrafelé induljanak el, hátha az állomáson találkoznak más emberekkel is. A kalauz ugyan még mindig nem hitte el Tominak, hogy csupán egy terepasztalon vannak, de jobb ötlete neki sem volt, ezért elfogadta a javaslatot. Ahhoz viszont elég nagy bátorság kellett, hogy átmenjenek az alagúton, mert a bejárattól néhány méternyire már olyan koromsötét volt, hogy az orrukig se láttak, és csak botladoztak vakon a talpfák között.
- Nem értem, hogy miért van itt ilyen sötét – dohogott a kalauz, – hiszen minden alagútban szokott világítás lenni…
- Ez is csak azt bizonyítja, hogy igazat mondok – felelte Tomi. – A nagypapám készítette ezt a hegyet az alagúttal együtt, és szerintem eszébe se jutott, hogy valaha is élő emberek fognak benne sétálni, ezért nem szerelt bele világítást.
- Na persze! – dünnyögte az orra alatt a kalauz. Majd az égre emelte tekintetét, mintha csak a csillagoknak üzenné: – Még hogy a nagyapja készítette a hegyet!
Már éppen megpillantották az alagút végét, amikor távoli zaj ütötte meg fülüket.
- Mi lehet ez? – kérdezte riadtan Tomi, de ő maga is sejtette a választ.
- Egy vonat – felelt a kalauz.
- A következő vonat, ami a miénk után jön…
A zaj egyre erősebbé vált, aztán egy hatalmas csattanás hallatszott a hátuk mögül.
- Futás! – kurjantott Tomi, mire mindketten rohanni kezdtek a kijárat felé.
A vonatzakatolás egyre hangosabbá vált, az alagút falai pedig csak fokozták a zajt.
A következő vonat utolérte az álló szerelvényt, a hangos csattanás jelezte az ütközést, aztán a hátsó vonat maga előtt tolta a hegy gyomrába az addig veszteglő társát.
Tomi és a kalauz lélekszakadva rohant, és csak akkor álltak meg, amikor sikerült kijutniuk a szabadba, és leugorhattak végre a sínekről.
A hátsó vonat végigtolta az alagúton az előtte állót, és csak akkor állt meg, amikor Tomiék szerelvénye kibukkant az alagút végén.
- Ezt megúsztuk. Hajszálon múlott – sóhajtott a kalauz izzadt homlokát törölgetve.
Zihálva, szuszogva álldogáltak egy darabig az alagútból kibukkant vonatot szemlélve.
- Nem állhatunk itt tétlenül – mondta végül a férfi. – Szaladj a következő állomásig, és hozz segítséget! Én visszamegyek megnézni, hogy vannak-e sérültek.
- Jaj, ne! – kiáltotta Tomi. – Hamarosan ideérhet a harmadik vonat is. Sérültek pedig nem lehetnek, mert mindkét vonat üres.
A kalauz rettenetes haragra lobbant.
- Elég legyen mára a meséből! – förmedt rá Tomira. – Itt komoly baleset történt, számtalan sérült lehet, emberéletek múlhatnak azon, hogy segítünk-e vagy sem. Ne vitatkozz velem, hanem tedd, amit mondtam! Nyomás!
A férfi szeme villámokat szórt, Tomi jobbnak látta, ha nem ellenkezik tovább, inkább futásnak eredt a sínek mentén.
Előbb csak a düh hajtotta, amit a kalauz makacssága, hitetlensége miatt érzett, de a düh lassan lecsillapodott benne, és már majdnem megállt, amikor eszébe jutott, hogy ha a harmadik vonat is beleütközik az első kettőbe, akkor a csökönyös férfi igen nagy bajba kerülhet. Tennie kell hát valamit, mégpedig sürgősen. Egy pillanatra megállt, lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a terepasztalt, felidézve minden apró részletét.
- Megvan! – kurjantotta örömmel, és elhagyva a síneket, jobbra kanyarodott, egy virágos réten loholva keresztül. Eszébe jutott ugyanis, hogy egészen közel van az asztal sarkához, ahol az indító- és leállító gombok találhatók. Abban bízott, hogy ha elég gyors lesz, akkor előbb odaér, mint a harmadik vonat az alagúthoz, és megnyomva a „Stop” gombot, leállíthatja az egész játékot.
Rohant árkon-bokron keresztül, még a szobapapucsát is elhagyta. A tüdeje szúrt, meztelen talpa felsebesedett és vérzett, amikor végre elérte az asztal szélét. Ott viszont újabb akadályba ütközött: az asztal pereme magas falként állta útját.
Tomi kétségbeesetten nézett fölfelé.
- Ezt soha nem tudom megmászni – sóhajtotta, szemével repedés után kutatva, de a fal teljesen sima volt, nem tudott volna megkapaszkodni semmiben. Reménytelennek tűnt a helyzet. Ez a reménytelenség azonban különös lépésre sarkallta a fiút: ugrálni kezdett. Józan ésszel végiggondolva soha nem próbálkozik ezzel, hiszen mostani méreteihez viszonyítva, talán még négy méter magas is lehetett a fal, de szerencsére nem a józan eszére hallgatott, hanem ösztönösen cselekedett.
Legnagyobb meglepetésére, az első ugrása majdnem olyan magasra sikerült, mint amekkora ő maga volt. Nem sokat tépelődött azon, hogy ez hogyan lehetséges, hanem újra nekirugaszkodott, s egyetlen szökelléssel elérte a fal tetejét.
Még ha megpróbált volna is rájönni, hogy miért tud ilyen nagyot ugrani, akkor sem sikerül megfejtenie a talányt, mert sosem hallott még gravitációról, levegő sűrűségről, közegellenállásról, meg hasonlókról. Az idő pedig jobban sürgette annál, hogysem ilyen problémákon rágódjon.
Új tudományát kihasználva, óriás szökkenésekkel haladt a sarokban lévő gomb felé. Amikor végül célba ért, rémülten látta, hogy a gomb hatalmas. Bár nekifutásból fel tudott rá ugrani, a súlya túl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy lenyomja.
Tomi a kimerültségtől, és a kudarctól letaglózva rogyott össze a „Stop” gomb tetején. Ekkor távoli vonatzakatolás hangja ütötte meg fülét.
- Nem sikerült – sóhajtott könnyes szemmel, a tetőablakon keresztül nézve az eget.
- Bárcsak újra olyan nagy lehetnék, mint régen! – kívánta teljes szívvel, amikor egy újabb csillag hullt alá. A csillag felragyogott egy pillanatra, majd olyan sötétség borult a világra, mintha soha nem is lett volna fény.
A következő percben aztán ismét a Hold világította be a kis lomoskamrát, és egyenesen a padlón fekvő Tomit csiklandozta sugaraival.
- Sikerült! Megint sikerült! Visszaváltoztam! – kiáltozott örömmel a fiú.
Gyorsan talpra szökkent, és megnyomta a leállító gombot. Még éppen idejében.
Látta, ahogy a harmadik vonat megáll az előző kettő mögött. Óvatosan felemelte, félretette, majd kihúzta az alagútból az összeütközött szerelvényeket is, és boldogan mosolygott, amikor megpillantotta az egyik kocsi ajtajában a bajuszos kalauzt.
Kezébe vette az apró játékfigurát, megvizsgálta, hogy nem történt-e valami baja, s amikor látta, hogy a kalauz sértetlenül úszta meg az elmúlt percek eseményeit, igen komolyan feddésre emelte jobb mutatóujját.
- Ej, ej - szólt dorgáló hangon, ujját billegtetve, ahogyan Nagyapa szokta, ha csintalanságon éri a fiút, – néha bizony még egy gyereknek is érdemes hinni!
Aztán helyreállította a terepasztal rendjét, majd nagyot ásítva elindult az ajtó felé, de amint visszapillantott, úgy látta, mintha a kalauz éppen a bajuszát pödörintette volna hegyesre, aztán meg mintha vígan szalutált volna neki.
Tomi megdörzsölte álmos szemeit, újra a terepasztalra nézett, de ezúttal nem mozdult semmi. Mosolyogva csóválta a fejét, és mélyen a szívébe rejtette ezt az izgalmas, varázslatos karácsonyi kalandot.

Budapest, 2009. június

 

Megjelent:
Angyalvárás, Corvin Kiadó (Déva) 2010.

 

Nincsenek hozzászólások

három * négy =
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés