A boszorkány kalapja

A mese végén megtaláljátok a többi ajándékmeséhez vezető linket is.

Kezdődjék hát a mese! :-)

Egy mosolygós őszi délelőttön Tina a nagymamájához indult kis kosárkájával, mint a mesében Piroska, hogy sütőtökös muffint vigyen neki. A süteményt ő maga készítette, mert annak ellenére, hogy még csak kilenc éves volt, nagyon ügyesen elboldogult a konyhában, a mami pedig mindig örült az unoka sütijének.
Amikor belépett az erdőbe, önkéntelenül is eszébe jutott a klasszikus mese. Szokás szerint. Ugyanis ők egy erdő szélén laktak, Tina apukája volt a vadőr, a nagymamája pedig bent az erdőben éldegélt egy patak melletti házikóban. De Tina szerencsére soha nem találkozott farkassal, és a piros ruhákat se kedvelte. Ráadásul a mami se egyedül élt a házikójában, hanem a papával közösen, és Tina legjobb tudomása szerint mindketten jó egészségnek örvendtek. Szóval, nem kellett attól tartani, hogy a mesebeli események ismétlődése felbolygatja a napját.
Út közben mindig szívesen nézelődött a kislány. Sokféle virágot, gombát látott, de nem szakított le egyet sem, hagyta, hadd éljenek békésen a helyükön. Figyelte az erdei állatokat is. Mókusok ugrándoztak a feje fölött, és madárkák csiviteltek a fákon. Nem messze az erdő szélétől például rendszeresen találkozott egy öreg fakopánccsal. Mindig szívesen hallgatta a kopácsolását, de képes volt a hangyák vonulását is órákig bámulni egy-egy fatörzsön. A természet gyermeke volt, aki önfeledten élvezte annak minden szépségét. Egyetlen apró problémája volt csupán ezzel a csodálatos természettel, mégpedig az, hogy léteznek pókok. Velük soha nem volt képes megbarátkozni, sőt, rettegett tőlük. Pedig az erdőben pókok is éltek elég sokan, ám ha Tina észrevette őket, rögtön elszaladt. Azt gondolta, hogy létezzenek, ha nagyon akarnak, de valahol másutt, mint ahol ő van.
Ezen a napon, amint így nézelődve bandukolt, az egyik faágon valami furcsa, oda nem illő dolgot vett észre. Leginkább egy hegyes kalaphoz hasonlított. Egy mókus matatott a kalap-féle közelében. Tina felszólt neki:
– Mókuska, kérlek, lökd le hozzám az ágról azt a valamit! Szeretném közelebbről megnézni.
Persze, nem számított rá, hogy a mókus szót fogad neki, hiszen nem tudott az állatok nyelvén beszélni, de embernyelven azért rendszeresen beszélt hozzájuk. Ennek ellenére most a mókus odabiccentett Tinának, mintha azt jelezné, hogy megértette a kérést, és lelökte az ágról a fura holmit.
– Nahát! Köszönöm – mondta a lányka meglepetten. A mókusnak azonban jobb dolga akadt, és elszaladt, nem ért rá Tinával csevegni.
A kislány felvette a földről a kalapot, mert tényleg az volt. Csúcsos, fekete, ezüst csillagokkal díszített öreg holmi. Valamikor egészen mutatós lehetett – talán száz évvel ezelőtt, mert most már meglehetősen viharvert állapotban volt. Amint Tina a kezébe fogta, furcsa bizsergés áradt szét a testében, mintha valami különös energia áramlana felé a kalapból. Arra gyanakodott, hogy varázserő van benne, szinte vibrált. Fel akarta tenni a fejére, de nem merte. Úgy sejtette, hogy ez egy boszorkány kalapja lehet. De vajon kié?
– Hol lehet a gazdád? Kinek a kalapja vagy? Vajon hiányzol neki? – morfondírozott hangosan. Válaszra persze nem várt, ezért ismét meg kellett lepődnie, mert a kalapból halk hang hallatszott:
– Xénia boszi kalapját tartod a kezedben.
– Te tudsz beszélni?
– Tudok. A kalap varázserejű.
– Sejtettem. Csak az lepett meg, hogy beszélni is tud.
– Nem a kalap beszél, hanem én, Dezső. Itt lakom a kalap csücskében. Ha nem bántasz, előbújok.
– Nem szoktam bántani senkit – felelt kicsit sértődötten Tina, amiért ilyesmit feltételez róla valaki. – Nyugodtan előjöhetsz.
Kíváncsian figyelte, hogy ki bújik elő a kalap mélyéről, aztán nagyot sikoltott, amikor megpillantotta az óvatosan tapogatózó szőrös lábakat, és messzire hajította a kalapot. Dezső egy pók volt. Ráadásul nem is kicsi, hanem egy termetes cselőpók. Igazi szörnyeteg Tina szemében.
Szerencsétlen Dezső kirepült a kalapból és fennakadt egy galagonyabokron. Onnan próbált Tina után kiáltani, de mivel már nem volt benne a fejfedőben, a kislány nem értette, hogy mit mond. Tina legszívesebben elszaladt volna, de valahogy nem engedelmeskedett a lába. Dermedten állt és rettegve figyelte a pók minden mozdulatát.
Dezső egy pókfonálon leereszkedett az avarba és elszaladt a kalaphoz. Visszabújt kényelmes lakhelyébe, és onnan kiabált a kislánynak.
– Ne félj tőlem! Én se bántalak téged, ha te se bántasz engem! Nagyon régóta élek magányosan. Lehetnénk barátok. Kérlek! Segítek neked eljutni Xéniához. Visszaadjuk neki a kalapot.
Tina retteget, de erőt vett magán és tett egy lépést a kalap felé.
– Nagyon félek a pókoktól – mondta.
– Én is – jött a meglepő válasz.
Ez annyira meghökkentette a kislányt, hogy elfeledkezve pókiszonyáról egészen közel ment a kalaphoz.

 

saját rajz

 
– Te is félsz a pókoktól? – kérdezte csodálkozva. – De hát az hogyan lehet? Hiszen te is pók vagy.
– Tudom, hogy furcsa, de mégis így van. Engem Xénia boszi nevelt fel, sokáig nem is tudtam, hogy pók vagyok, viszont ha megláttam egy pókot, mindig elkapott a rettegés, és legszívesebben világgá szaladtam volna.
– Én is így vagyok vele – ismerte be Tina.
– Na, most akkor képzeld el, hogy mit érezhettem akkor, amikor először pillantottam meg magam a tükörben!
– Jaj, te szegény! Az borzasztó lehetett.
– Az volt. Nem sokon múlott, hogy ott helyben meg nem haltam a rémülettől. Szörnyű csapás ez nekem. Nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy én is éppen olyan szörnyeteg vagyok, amilyenektől rettegek.
– De önmagadtól azért csak nem kell félned?
– Hát, nem, ez igaz. Sőt, azt is tudom, hogy másnak se kell félnie tőlem, mert senkit se bántok.
Tina töprengett egy kicsit a hallottakon, vizsgálgatta közben az érzéseit, és rájött, hogy már ő sem fél Dezsőtől. Inkább sajnálja, pontosabban, együtt érez vele. Végül ezt ki is mondta hangosan:
– Tudod, már nem is félek tőled. Együtt érzek veled. Ha akarod, lehetünk barátok.
Dezső nagyon megörült, hogy sikerült megbékítenie a kislányt, de a biztonság kedvéért a kalap mélyén maradt, nehogy rútnak hitt külsejével elriassza. Tina pedig bedobott Dezsőnek egy tökös muffint barátsága jeléül.
Miközben a cselőpók a sütit majszolta, elmesélte Tinának, hogy sok-sok évvel ezelőtt Xénia, aki boszorkány létére cseppet sem gonosz, csak kicsit temperamentumos teremtés, összetűzésbe került egy viharbanyával, aki letépte a fejéről a kalapot és messze-messze elsodorta. Így került a varázslatos fejfedő, pókiszonyos lakójával együtt ebbe az erdőbe.
– Xénia biztosan azóta is keres bennünket – sóhajtotta Dezső.
– A viharbanyák gonoszak? – érdeklődött Tina.
– Dehogy! Nincs azokkal semmi baj. Persze, ha felbosszantják őket, akkor odacsapnak.
– Akkor kérjünk meg egy viharbanyát, hogy reptessen vissza benneteket!
– Aha. Nem rossz ötlet, csak van vele egy kis bibi. Hol látsz te itt viharbanyát?
– Jogos. Sehol. Akkor hogyan juthatunk el Xéniához?
– Van itt valahol egy hegy, annak a gyomrában van egy átjáró, ami átvisz a boszorkányok világába.
– Az erdőn túl van egy hegy – bólintott elgondolkodva a kislány. – Majd papa útba igazít. Gyerünk!
Felkapta a földről a kalapot, és már indult is. Amikor az erdei házikóhoz ért, nagyapját a ház előtti padon ülve találta egy akkora tök társaságában, amiben még ő maga is elfért volna.
– Kicsi Tinám! – kiáltott örömmel papa, meglátva unokáját, és ölelésre tárta a karját. – De jó, hogy jössz! Segíthetnél nekem dönteni.
– Szép napot, papácska! – köszönt Tina, és szeretettel bújt nagyapja ölelő karjaiba. – Miben kell dönteni?
– Hát, nézd mekkora tök termett a ház mögött! Megfaragnám, de az a nagy kérdés, hogy lámpás vagy tökházikó legyen ebből a hatalmas tökből?
– Lámpásnak nagy, háznak kicsi. Faragjál belőle hintót!
– Hintót? Minek az neked?
– Beleülnék és elmennék vele az erdőn túli hegyig – felelt a lányka.
– A Boszorkány-hegyig?
– Úgy hívják azt a nagy hegyet az erdőn túl?
– Úgy bizony! Mert olyan a formája, mint egy csúcsos boszorkánykalap. Éppen olyan, mint az, ami a kezedben van.
– Akkor pontosan oda szeretnék eljutni.
– Nem bánom, én megfaragom neked azt a tökhintót, de a lovakról neked kell gondoskodni, mert a hintó nem megy ám magától! – mondta kacagva az öreg, és munkához is látott. Egy pillanatig se hitte komolyan, hogy kis unokája tényleg eljuthat bárhová is a tökből faragott hintóval.
Tina közben bement nagymamájához, őt is megölelgette, átadta neki a süteményt, bezsebelte az érte járó elismerő szavakat, majd segített csipetkét csipkedni a bableveshez.
Mire az ebéd elkészült, papa is megfaragta odakint a tökhintót. Együtt ebédeltek, aztán az öregek délutáni szunyókálásra készülve bevonultak a szobájukba. Tina elköszönt tőlük, és meghagyta őket abban a hitükben, hogy ő innen egyenesen hazaballag. Ám valójában eszében sem volt hazamenni dolgavégezetlenül! Hiszen Xénia kalapját még vissza kell juttatnia Dezsővel együtt a boszihoz.
– Nagyon csinos hintó lett ebből a tökből – mondta odakint, amikor meglátta nagyapja munkáját. – Kár, hogy nincsenek lovaink, mert így tényleg nem lehet eljutni vele sehova!
– Fogj be denevéreket a tökhintó elé! – javasolta Dezső kikukucskálva a kalapból.
– Jó. És honnan vegyek denevéreket?
– Azt nem tudom pontosan, de ha Xénia a fejére húzza a kalapot, akkor engedelmeskednek neki az állatok. Nem akarod megpróbálni? Biztosan vannak denevérek itt is az erdőben, csak hívni kéne őket.
– Rendben – bólintott Tina. – Te a kalapban maradsz?
– Ha nem bánod, akkor én megülök békésen a csücsökben.
– Jól van.
Tina a fejére tette a boszorkánysüveget, majd hangosan hívta a denevéreket. Egy percen belül legalább száz denevér érkezett a hívó szóra. Karmos lábacskáikkal belekapaszkodtak a tökhintóba, és miután Tina beleült, felemelték a levegőbe.
– Repülünk! – kurjantott a lányka izgatottan. – Irány a Boszorkány-hegy!
A denevérek megindultak az óriástökkel a hegy felé, és addig meg sem álltak, amíg a hegy oldalában fel nem fedezték azt a barlangot, ami az átjáró itteni bejárata lehet. Sőt, Tina kérésére még a barlangba is berepültek különös terhükkel, és csak akkor tették le a hintót, amikor már halálosan fáradtak voltak. Fel is függeszkedett pillanatok alatt minden denevér a barlang plafonján egy-egy kiszögellésre, és mire a kislány szeme megszokta a barlang félhomályát, addigra a denevérek mély álomba merültek.
– Innen már gyalog kell továbbmennünk – mondta Dezsőnek, levéve fejéről a kalapot. A cselőpók kinézett, de rögtön vissza is húzódott egy rémült kiáltás kíséretében:
– Pókok!
Most már Tina is látta. A barlangban hemzsegtek a pókok. Igaz, kisebbek voltak Dezsőnél, de rengetegen voltak. És egyenesen a hintó felé jöttek. A kislány a tökhintó belsejébe kucorodott, és reszketett, mint a kocsonya. A pókok a hintóba is bemásztak. Tina a fejébe húzta a kalapot, egészen mélyen, a szemét is eltakarva, hogy ne kelljen látnia ezt a rettenetet.
És ekkor minden megváltozott egy pillanat alatt. A pókok már nem is tűntek félelmetesnek, sokkal inkább kedves, segítőszándékú lénynek. Legalábbis a lányka így érezte. És most már tudta, hogy ezek a pókok eddig is barátságosak voltak, csak a pókiszony miatt nem látott át a félelem festette sötétségen. A kalap varázsereje azonban feloldotta Tina félelmeit. Sőt, most még Dezső is másképpen kezdte látni a világot, pedig ő már régóta a kalapban lakott. A pókfóbiás cselőpók emiatt biztosra vette, hogy ez a hirtelen beköszöntött változás a kislánynak köszönhető.
Mindketten előmerészkedtek a boszorkánysüveg alól.
– Sziasztok! – köszönt Tina mosolyogva a sok apró jószágra. Legalább tízezer vékony pókhang felelt az üdvözlésre. Többen kíváncsian felmásztak a lányka lábára, karjára is, de Tina már nem félt tőlük. Belestek a kalapba is, hogy megnézzék Dezső lakóhelyét, a cselőpók pedig beinvitálta őket.
Tina közben elmesélte, hogy mi járatban vannak, és a pókok segítségét kérte az átjáró megtalálásához. Az apróságok örömmel elvezették őket a titkos átjáróhoz, ahol a legnagyobb barátsággal váltak el egymástól.
– Nem is értem, hogy miért féltem eddig a pókoktól – csóválta a fejét Tina, miután átpréselte magát egy szűk hasadékon, és talpra állt a túloldalon. – Ma egy csomó pókkal megismerkedtem, veled az élen, Dezsőkém, és mindannyian nagyon rendesek vagytok, kíváncsiak, félénkek, de semmiképpen sem emberevő szörnyek.
– Ez igaz. Most már én se félek a pókoktól. Sőt, viccesnek tartom, hogy eddig féltem – nevetett fel Dezső.
Mindketten kuncogva ereszkedtek le arról a kis sziklaszirtről, amire az átjárón keresztül jutottak. Nem voltak magasan, hamar a hegy lábánál találták magukat. De most vajon merre induljanak? Tina éppen meg akarta kérdezni barátjától, hogy tudja-e az utat Xénia háza felé, amikor egy éles hang megállította őket:
– Dezső!
Mindketten a hang irányába fordultak. Egy selymes szőrű, fekete kandúrt láttak maguk előtt, akinek a homlokát egy fehér, csillag-alakú folt díszítette.
– Verne! – kiáltott most Dezső örömmel és a macskához szaladt.
– De jó, hogy megvagy! – mondták mindketten egyszerre, és Verne gyengéden megnyalintotta Dezső hátát.
Ezek után a cselőpók bemutatta egymásnak barátait, így Tina megtudta, hogy Verne nem más, mint Xénia macskája, aki azért viseli a híres író nevét, mert a boszi nagy rajongója Jules Verne műveinek. A macsek pedig meghallgatta Dezső beszámolóját eddigi kalandjaikról.
Most már igazán könnyű dolguk volt, mert Verne elvezette őket Xénia házához, ahol a boszorkány majd’ kiugrott a bőréből örömében, hogy viszont láthatja Dezsőt és persze a varázserejű kalapját.
Megköszönte Tinának, amiért ennyit fáradt miatta, alaposan megvendégelte mindenféle boszorkányos finomsággal, végül pedig adott neki egy olyan apró töklámpást, ami a lányka tenyerében elfért.
– Ez olyan lámpás – mondta –, hogy csak akkor kezd világítani, ha te félni kezdesz valamitől, a lámpás fénye feloldja minden félelmedet. De a lámpás fénye valójában belőled fakad, ezt ne feledd! Mert éppen úgy, mint a félelem, annak feloldása is benned lakozik.
Tina hálásan fogadta az ajándékot, majd elköszönt Dezsőtől, Vernétől és Xéniától. A boszorkány pedig egy bűbájos mozdulattal hazavarázsolta őt. Éppen a házuk kapujához érkezett, ahol legnagyobb meglepetésére nagypapája szépen faragott tökhintója várta.