Niora

 
Niora kétségbeesetten zokogott órákon keresztül, majd, amikor már elapadtak a könnyei, kábultan ringatta magát ültében, előre-hátra.
- Ezt nem akartam. Nem ezt akartam – mondogatta elkeseredetten.

Zoé varázspárbajra hívta ki nővérét, és hogy megszégyenítse az ügyetlen kis boszorkányt, az összecsapásra odacsődítette az összes nagyszájú, gúnyolódó varázslópalántát a környékről.
Niora egyedül érkezett, és szokás szerint minden próbálkozása balul sikerült, a nézőközönség legnagyobb örömére. Hasukat fogták nevettükben a lány minden esetlen mozdulata után.
Niora rettenetesen dühös lett; pálcáját a gyerekekre szegezve, gyilkos indulattal a szemében mondta ki az átkot:
- Változzatok békává mindannyian!
Az indulat megsokszorozta varázserejét, és először életében sikeresen hajtotta végre az átváltoztatást. Zoé és társai egy szemvillanás alatt békává lettek.
Niorának földbegyökerezett a lába a döbbenettől. Alig tudta elhinni, hogy sikerült. Aztán lerázva magáról a meglepetés bénító köpenyét, kacagni kezdett.

Elhasalt a füvön, és a varázspálcája hegyével nógatta ugrásra a rémülten brekegő békákat. Az apró jószágok hamarosan menekülőre fogták a dolgot, és ahányan voltak, annyi irányba ugráltak szét.
Egy idő után azonban, Niorának is elment a kedve a játéktól, megelégelte a békák heccelését, és most már azt szerette volna, hogy inkább változzanak vissza emberré. Elkapott hát egy riadt levelibékát, és varázspálcájával felé suhintva elmormolta a visszaváltoztató varázsigét, de nem történt semmi. A béka továbbra is békaként pislogott az ijedt kisboszorka tenyerében.
Néhány újabb sikertelen kísérlet után a lány feladta, és magába roskadt, mert egyszerre, mázsás súlyával zuhant rá tettének összes lehetséges következménye. Mardosta, tépte a bűntudat, és ő csak zokogni bírt.

Most pedig, hogy már mindent kisírt magából, csak az üresség maradt. Néma, béna, tompa, hideg, érinthetetlen űr.
Niora különös révületbe esett, amit hosszú idő után, csupán gyomrának követelőző korgása tudott megtörni. Éhes volt; a futtában bekapott reggeli óta nem evett egy falatot sem, pedig azóta már be is esteledett.
- Haza kellene mennem – sóhajtotta fészkelődve, de erős félelem mart belé, ami ismét megbénította.
- Jaj, nem lehet! Mit mondok majd a szüleimnek, ha Zoét keresik? És a többi varázslónak? Elítélnek, börtönbe vetnek, ha megtudják, hogy békává változtattam a gyerekeiket. Hiszen vissza se tudják varázsolni őket, mert mind eltűntek, szétszéledtek!
A kislány tanácstalanul tépelődött egy darabig, de az egyre mardosó éhség döntésre kényszerítette.
Félelemtől reszkető lábakkal indult hazafelé, vállalva minden büntetést, mert titkon abban reménykedett, hogy szülei mégis rendbe tudják hozni valahogy ezt a szerencsétlenséget.

Otthon szipogva számolt be a történtekről, de a felnőttek mosolyogva hallgatták.
Niora nem értette, hogy szülei miért nem idegesek, miért nem mérgesek, és egyáltalán, miért nem lepődtek meg, és miért mosolyognak.
Hamarosan megtudta a választ ezekre a kérdésekre, de előbb még alaposan megvacsoráztatták.
Vacsora után édesanyja nevetve mesélte el neki, hogy a béka-Zoé néhány órával Niora előtt érkezett haza, és egyenesen az ő ölébe ugrott. Ő pedig, mivel nagy tudású boszorkány, egyből megérezte a varázslatot, és visszaváltoztatta a fiút emberré.
Aztán az is kiderült, hogy a többi pórul járt csúfolódó is hazatalált, és Zoéhoz hasonlóan visszanyerte régi formáját.
A kis boszorkány már csak azon csodálkozott, hogy miért nem büntetik meg őt a tettéért. Erre a kérdésre édesapja felelt:
- Amit tettél, az valóban nem volt szép dolog, még akkor sem, ha nem lett belőle nagy baj. No de az is kiderült ám, hogy miért tetted, amit tettél, és bár ez nem ment fel, mégis enyhíti a bűnödet. Büntetést pedig azért nem kapsz, mert azon már túl vagy.
- Hogyhogy?
- Saját lelkiismereted ítélkezett fölötted, és büntetett, gyötört egész nap. Ennél szigorúbb bíró pedig nem létezik a világon - válaszolt komolyan lányának a varázsló, és Niora pontosan értette, hogy édesapja miről beszél.