Az én hercegem

Az én hercegem
jan
20
Az én hercegem

 
Nagyjából ötéves lehettem, amikor először hallottam Gyuszikáról. Apu mesélte, hogy nagynéném barátainak fia ő, aki nagy-nagy izgalommal várja, hogy mielőbb megismerhessen. Többet nem is mondott róla, inkább hagyta gyermeki fantáziámat szabadon száguldozni. Az én fantáziámnak pedig több se kellett, úgy meglódult, hogy mire a találkozás reális közelségbe került, Gyuszikát én már valóságos királyfinak képzeltem, egy angyalarcú kishercegnek, aki csak rám vár, és minden bizonnyal belém is szerelmesedik, amint az a mesékben történni szokott.
Már előre örültem a találkozásnak, repesve vártam a percet, amikor megismerhetem, és biztos voltam benne, hogy nagyon jó pajtások leszünk.
Amikor legközelebb meglátogattuk nagynénémet, már nem lehetett visszatartani, mert azonnal Gyuszikához akartam rohanni. Némi izgalom apu arcán is megfigyelhető volt, de én ezzel nem foglalkoztam, hiszen ő mindig nagyon érzékenyen rezdült hangulataimat tükrözve.
Együtt mentünk át a baráti családhoz, ahol perceken belül előkerült Gyuszika is. Hinni se akartam a szememnek. A fiú legalább huszonöt éves volt, ami az én gyermeki mércém szerint rettenetesen vénnek számított... Ráadásul annyira furcsának, szinte ijesztőnek látszott.
Csalódásom óriási volt. Szorosan apuhoz bújtam, elutasítva túlkoros "hercegem" minden közeledési kísérletét.
A fiú mozgása kicsit esetlen és darabos volt, a hangja reszelős és olyan torz, mintha egy kicsi robot lenne a torkában, és az beszélne helyette. Felnőttes méretei ellenére is úgy viselkedett, mintha egy nappal se lenne nálam öregebb. Borzasztóan zavart egész lénye, mert nem tudtam vele mit kezdeni.
Úgy gondolom, hogy a felnőttek egy pillanat alatt leolvasták arcomról a riadalmat, mert mindannyian azon igyekeztek, hogy megnyugtassanak. Gyuszika édesanyja válogatott finomságokkal kínált, és megmutatta csudaszép népviseletbe öltöztetett babáit. A babák színes, flitteres ruháját ő maga varrta, díszítette megrendelésre. A látvány lenyűgözött, és miközben végigsimogattam minden csodát, kicsit megbarátkoztam az állandóan körülöttünk sündörgő Gyuszika jelenlétével is, akin azért fél szememet végig rajta tartottam.
A fiú egyre izgatottabb lett. Szerette volna megmutatni a szobáját, szerette volna, ha csak rá figyelek. Apu kezét fogva aztán engedtem a kérésnek.
Gyuszika boldogan vezetett be saját birodalmába. A magnójával büszkélkedett, és temérdek kazettájával. Egyszerre akart mindent megmutatni, de irigynek hittem, mert hozzányúlni semmihez nem engedett, csak ha édesanyja rászólt. Megvallom, lenyűgözött a magnó, mert akkoriban még nem volt mindennapos dolog, Gyuszikáé pedig olyan volt, amivel még hangot felvenni is lehetett, nem csak lejátszani.
A kíváncsiság feloldotta minden ellenérzésemet, és azonnal ki akartam próbálni a csodálatos eszközt. Végül, a szülők rávezetésével azt játszottuk, hogy én verseket szavaltam, Gyuszika pedig felvette kazettára és visszajátszotta nekem. Csuda élmény volt csicsergő hangomat visszahallani, egészen fellelkesített a játék.
A búcsúzáskor már azt is megengedtem, hogy a fiú megpusziljon, de engedékenységemet rögtön megbántam, mert borostás arca szúrt, puszija nyálas volt.
Hazafelé aztán végig Gyuszikáról beszélgettünk apuval.
Apu nagyon furcsa dolgokat mondott róla. Azt mondta, hogy szellemi fogyatékos. Nem értettem, hogy ez mit jelent. Apu magyarázatából az a kép állt össze a fejemben, hogy Gyuszika beteg, és a betegsége miatt hiába öregszik, belül mindig egy ijedős kisgyerek marad.
Hát bizony én nem így képzeltem el a királyfimat, de a gondoskodás ösztöne meglágyította a szívemet, és azt mondtam, hogy nem olyan nagy baj ez, mert én hamar megnövök belül is, és majd vigyázok rá mindig, amikor találkozunk. Apu büszkén mosolygott rám.
Ezek után ahányszor nagynénémnél jártam, mindig felkerestem Gyuszikát, és igyekeztem felnőttes figyelemmel, törődéssel fordulni felé, amit ő feltétlen rajongással viszonzott.
Lassan megismertem a fiú különös világát, pontosabban azt a szabály-rendszert, rituálésorozatot, amely szerint élt. A súlyos szellemi fogyatékosság mellé ugyanis viszonylag enyhébb autizmus is társult, melynek megnyilvánulásaként a külvilág ingereire nagyon élesen reagált, és védelmül egy merev napirend nyújtotta stabilitás biztonságába zárkózott.
Minden nap percre pontosan ugyanakkor ébredt, tisztálkodott, reggelizett, aztán biciklire pattant és elment a postára, majd tanult. Talán csak a délutánjai voltak kissé szabadabbak, bár a "szabad programnak" is megvolt a pontos helye a napirendben. Az én látogatásaim is erre az időre estek, kivéve a későbbi mozizásainkat, ami extra programnak számított, és nem kis izgalommal járt mindkettőnk számára.
Gyuszika mindent komolyan vett, bármit is tett, szinte szenvedéllyel tette, akár borotválkozásról legyen szó, akár evésről, sétáról, vagy a tanulásról.
Amikor megismertem, ő már nem járt iskolába, de később megtudtam, hogy kisgyermekkorában sem a hagyományos általános iskola padjait koptatta, hanem valamilyen speciális intézménybe hordták szülei.
Olvasni csak olyan szinten tudott, hogy a nyomtatott nagybetűket felismerte, de a betűkből csak segítséggel volt képes szavakat formálni. Az írás pedig abban merült ki nála, hogy a szülei által előre leírt (szintén nyomtatott nagybetűs) sorokat lemásolta.
Mégis tanult egész életében, mert volt egy nagy álma...
Nem ivott mást, csak "Márka" üdítőt, mert gyűjtötte az üdítős üvegek kupakjait. A gyűjtésben a közeli italbolt is segédkezett, így a postáról hazafelé jövet jó pajtásom ide is betért. A postára pedig azért járt, mert az összegyűlt kupakokat mindig beküldte egy nyereményjátékra, amin sok-sok tárgynyeremény mellett rendszeres időközönként egy-egy autót is kisorsoltak.
Gyuszika autót akart nyerni. Valami félelmetes fanatizmussal hitt abban, hogy nyerni fog. És hogy a nyeremény ne érje készületlenül, tanulta a KRESZ-t.
Minden nap elővette az agyonnyúzott KRESZ-tankönyvet, kinyitotta az első oldalon, és hangosan felolvasta, illetve inkább felmondta szó szerint az oldalon található szöveget, ujjával követve a sorokat a lapon.
Nagyjából tíz évig tartott a kapcsolatunk, s ő ezalatt egy sorral sem jutott tovább a könyvben, de szenvedéllyel hitte, hogy az áhított autóvezetéshez minden nappal közelebb kerül.
Ahogy cseperedtem, úgy nőtt Gyuszikában a rajongás irányomban. Én is többször nyaraltam egy-két hétig nagynénémnél, így egyre több időt töltöttünk együtt.
Középiskolás éveim elején jártam, amikor ismét egy látogatásra mentem hozzájuk, de meglepetésemre Gyuszikát nem találtam otthon. Édesanyja elmondta, hogy fia kórházba került.
Már többször is előfordult, hogy bizonyos események annyira felzaklatták, hogy szülei nem bírtak vele, sehogyan sem tudták megnyugtatni, ilyenkor hosszabb-rövidebb időre bevitték a pszichiátriára. Tudtam ugyan erről, mégis hihetetlennek tartottam, mert Gyuszikát én mindig úgy ismertem, hogy bár könnyen izgalomba jön, megnyugtatni is könnyű. Csak átöleltem, vagy megsimogattam a kezét, vagy az arcát, és már rendben is volt minden.
Édesanyja szomorú szemekkel nézett rám, és azt mondta, hogy velem valóban ilyen, mert szerelmes belém...
A szavak ólomköpenyként borultak rám. Azonnal kristálytisztán tudtam, hogy valóban így van: szerelmes belém. Rettenetesen szégyelltem magam. Én sosem tekintettem Gyuszikát férfinak, és elképzelni sem tudtam, hogy érzéseit valaha is viszonozzam.
Édesanyja megértett, és elmondta, hogy nem is várná el tőlem, amint egyetlen más lánytól sem, hogy összekössem életem a fiával. Aztán elmesélte, hogy minden alkalommal, amikor megtudják, hogy hamarosan érkezem, Gyuszika rendkívül izgatottá válik, és érkezésem napja előtt már valósággal dühöng, tör-zúz. Amikor velem van, egy csapásra megnyugszik és sugárzik belőle a boldogság. De mindez csupán kérészéletű öröm, mert miután elmegyek, ő ismét tombolni kezd, és hetekig tart, amíg visszatér a hétköznapok medrében folydogáló belső békéje.
Érkezésem híre ezúttal annyira felkavarta, hogy még szüleire is rátámadt, lecsendesíthetetlen vaddá vált, fejét a falba verte akkora erővel, hogy elájult. Ezért került hát ismét kórházba.
Megdermedtem a hallottak hatására, s csak némán bámultam magam elé. Arcomon könnyek peregtek, és a súlyos cseppek kezem fejére hulltak. Csak Gyuszika szelíd, kissé réveteg tekintetét láttam magam előtt, majd azt a jellegzetes mozdulatsort, amit sohasem felejtek: jobb kezét hirtelen a szája elé kapja, a csuklója ajkát érinti, a tenyere kifelé néz, a kézfej mögül felkuncog, majd kezét sebesen előrelendítve hajamhoz ér, és gyorsan simít rajta egyet, aztán szégyenlősen elfordul, zavartan nevetgél.
- Mit tegyek? - kérdeztem hosszú hallgatás után. Pedig pontosan tudtam a választ.
- Ha szereted egy kicsit a fiamat, ne gyere többet! Az ő érdekében...

Sosem láttam többé Gyuszikát, de sokszor eszembe jutott, hogy valamikor azt képzeltem róla, hogy királyfi, és arra vágytam, hogy szeressen belém...

Budapest, 2008. október

 

10 hozzászólás

juditti

Kedves Beri,
köszönöm a figyelmet és az elismerő sorokat. Smile

Beri

Tisztelettel köszönöm Nagyon szép Emberi értékek a Betegség leírása magával ragad minden sor .Egy élet Írta igazi mese átadása . Köszönöm hogy olvashatom sorait Sok Sikert és nekünk a pályázati anyag Összegyűjtéséért külön Köszönetem. Tisztelettel Beri

juditti

Köszönöm, Anita.

Anita

Nagyon megható, kedves történet.

juditti

Köszönöm, p.

p.

Szép írás.

juditti

Köszönöm a figyelmedet, Vivien. Smile

Vivien

Most tévedtem elsőnek erre az oldalra,ez volt eddig az egyetlen írás amit itt olvastam!Annyira magával ragadott ez a történet, hogy a végén még pár könnycsepp is kicsordult!

juditti

Kedves Smiley,
köszönöm a figyelmet és az elismerő hozzászólást.

Igyekszem őrizni magamban a gyermeket, amíg lehet... Smile

smiley

nem olvastam még az írásai közül 4- nél többet de azt kell mondjam, hogy nekem ez tetszik a legjobban! ez ragadott meg leginkább.... Tetszik, hogy a hangulat milyen fokozatosan változik meg benne, tetszik ahogy a gyermekséget írja le - amit ugy vettem észre, hogy nagyon ért hozzá- Smile egy ponton gyermek még? Smile vagy nagyon vágyik vissza? - tetszik, ahogy a munkáiban elrejti a hétköznapiságot, már ugy értem, hogy a hétköznapi helyzeteket, amiket mindannyian megélünk néha, részünk lesz benne...

tíz - nyolc =
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés