Az érme két fele

Az érme két fele
jan
13
Az érme két fele

 
A kagylóhéj felpattant, és kilépett belőle Dúr, a szilaj tekintetű, fürge mozgású bojgár ifjú. Kagyló formájú járművét a vízparton hagyva, egyenesen a palotába sietett, ahol azonnal egy csapat najlil sereglett köré, és mindegyik készségesen, párzásra kész farral törleszkedett hozzá. Dúr könnyű, de határozott rúgásokkal tört utat magának a najlilok között, és egyenesen a király trónja felé indult.
A király, termetes tokáját csipkedve, fürkésző tekintettel figyelte közeledő fiát.
- Hívtál, apám - szólt a herceg, amikor a trón elé ért, és várakozón nézett a királyra.
- Hívtalak, mert beszédem van veled - mondta a király, és lazán legyintve kezével a többiek felé, hozzátette:
- Hagyjatok magunkra!
A bojgárok szó nélkül elhagyták a fogadócsarnokot, így a király egyedül maradt Dúrral, körülöttük csupán néhány najlil kínálgatta továbbra is állhatatosan farát, vagy tárogatta meztelen combjait.
- Azt rebesgetik, hogy nem használsz najlilt - suttogta az uralkodó, és körülnézett, hogy nem hallotta-e meg valaki ezt a képtelennek tűnő mondatot. - Igaz ez?
- Igaz - felelte Dúr, és kihúzta magát, mintha cseppet sem szégyellné a vallomást.
A királyi apa aggódón ráncolta homlokát, és akkorát csípett rezgő tokájába, hogy a fájdalomtól hangosan felszisszent.
- Beteg vagy, fiam?
- Nem tudok róla, hogy az lennék, apám.
- Biztosan beteg vagy - szögezte le a király önmagát nyugtatva, a két lehetséges rossz közül a kisebbik képébe kapaszkodva, és hunyorogva kutatta Dúr arcát.
- Nem érzem magam betegnek, csupán ráuntam a najlilokra.
- Ráuntál? Az meg hogy lehet?
- Mind egyforma: unalmas és üres.
- Mégis mit vársz egy najliltól? Talán azt szeretnéd, hogy társalogjon veled? És legközelebb majd enni se akarsz, mert az ételt is unalmasnak találod? Mi van veled, fiam?
- Megcsömörlöttem, apám. Nézz csak rájuk! - Dúr a sóvárogva vonagló najlilokra mutatott undorodva - Nincs az égnek még egy ilyen teremtménye, ami ennyire lélektelen lenne, mint a najlil.
- Mit beszélsz?! Miért kellene lélek a najlilnak? Nem azért tartjuk őket, hogy a lelkükben gyönyörködjünk. A najlil párzásra való, arra, hogy a testével a bojgárok kedvét, örömét, igényeit szolgálja, és eleven fészke legyen a frissen fogant, még magatehetetlen csemetéinknek.
- Természetesen ezt én is tudom. De gondolj csak bármely más haszonállatra, és érteni fogod, hogy miről beszélek! A legutolsó állat is, ami csak azért teremtetett, hogy táplálékul szolgáljon nekünk, saját személyiséggel bír: az egyik játékos, a másik félénk, a harmadik meg vad és vakmerő. Nincs köztük két egyforma, s ha vadászni indulunk, mindegyik állat becserkészése új kihívást jelent. De nézz rá egy najlilra, és mindet látod, érj hozzá egyhez, és az összest tapintod.
- Nem értelek, Dúr. Hogy láthatod őket egyformának, amikor van köztük ifjabb, vénebb, karcsúbb, teltebb, bőrük, hajuk, szemük színe mind különböző...
- Ezek csak külsőségek! - csattant fel a herceg dühösen - De egyként nyög mind, ha húsom magában érzi, és akkor is egyként jajdul, ha a kardom merítem belé.
- Még mindig nem értelek. Hát nem tölt el kéjjel, ha párosodsz velük?
- Párzanék inkább egy hegyi kecskével!
- Most már egészen biztos, hogy beteg vagy, fiam - mondta elkeseredetten a király, s öreg szeméből egy kövér könnycseppet törölt ki kézfejével.
- Gondolj bármit is, apám, én nem használok többé najlilt, amíg olyat nem találok, amelyiknek lelke van. De attól tartok, hogy egy lelkes tuskót előbb lelek...
A király, e szavakat hallva, kétségbeesetten fiához lépett, átölelte, fejét a mellére húzva simogatta, s reszketve kérlelte.
- Térj észre, fiam!
- Eszemnél vagyok. Soha jobban, mint most - felelt Dúr, miközben gyengéden kibontakozott apja öleléséből.
- Ez a végső szavad? - kérdezte kissé élesen, néhány lépést hátrálva, az uralkodó.
- Ez, apám.
- És azt gondolod, hogy ha a najlilnak is lelke lenne, mint a bojgárnak, vagy csak annyi is, mint egy kisegérnek, akkor hagyná, hogy kényed-kedved szerint használd? Ahol lélek van, ott önérzet is van ám! Akinek lelke van, az lázad az öncélúság ellen. Ezt akarod? Erre vágysz?
- Igen. Pontosan. Azt akarom, hogy a najlil, akivel párosodni támad kedvem, csak akkor kínálja fel magát, ha neki is gusztusa támad rám, vagy ha nem, hát tiltakozzon, védekezzen, és én megküzdök vele, és legyőzöm, mint a menekülő vadat.
A király egy percig csendben hallgatott, aztán szomorúan, beletörődőn bólintott.
- Jól van, menj, keresd meg Uttót, és faggasd ki a najlilokról! Mondd meg neki, hogy én küldtelek!

Uttó, a bojgárok legvénebbike, csendesen szunyókált, amikor Dúr herceg belépett hozzá, s félig talán még akkor is bóbiskolt, amikor az ifjú elmondta jöttének okát.
Az öreg szemek nehezen nyíltak, a száj rezdült előbb egy mély sóhajnak engedve utat.
- Valamikor réges-régen - kezdte Uttó a történetet - volt lelkük a najliloknak, éppen úgy, mint neked, vagy nekem. A bojgár, és a najlil úgy élt egymás mellett, mint az érme két fele: egymás nélkül nem létezhettek, együtt voltak egy egész, de ugyanazon oldalon sosem tudtak állni, csatáztak szüntelen. Mindkettő a másik fölé akart kerülni, szolgasorban tartva amazt.
Aztán végül, átharcolt, végigverekedett évszázadok után, a bojgárok győzedelmeskedtek.
Megtörték és kiűzték testéből a najlil lelket, örök rabszolgaságba, engedelmes báb-létbe kényszerítve az üres testeket.
Hiába keresed hát, hercegem, a najlilok lelkét, mert azt mi magunk pusztítottuk el.

A térben, az anyagon túli dimenzióban, bojgár számára érzékelhetetlenül, egy apró lélek rezdülése ijedt kérdést fogant:
- Igaz ez, anyám? Ők fosztottak meg bennünket a testünktől?
Egy másik, egy megnyugtató lélek-csendülés azonban így felelt:
- A történet vége hamis. A végső csatát a najlilok nyerték, akik legyőzve az anyagi lét korlátait, kiléptek testükből, s azt, mint egy koncot, a bojgároknak hagyták prédaként, örömtelen örömforrásként. A najlil lélek azóta szabad, és nincs szüksége bojgárokra, csatákra, hatalomra. A bojgárok ellenben rabok, öntestük korlátolt foglyai, s mint Dúr herceg példája is mutatja; mindig többre vágynak, és sosem lesz elég nekik, amit maguknak megszerezni képesek. És levedlett rongy-testünk nélkül még ma is élhetetlenek.

Budapest, 2008. február

 

Megjelent:
Más világok, Élő Irodalom - Élő könyv, 2020.

 

Könyvrendelés