A megoldás

 
Gyermekkoromban volt egy visszatérő álmom: Nagyszüleimhez ballagtam a házukhoz vezető dombon, amikor velem szemben előbukkant egy vaddisznó. Megijedtem tőle, megfordultam, és futni kezdtem lefelé. A vad pedig kitartóan üldözött.
Nem volt éppen rémálom, de mindig erős félelmet éreztem, amikor megláttam a vadat, emiatt örültem volna, ha megszabadulok tőle. Egy nap aztán arra gondoltam, hogy talán meg kéne állnom, és szembefordulni az állattal, hátha nem bántana. Úgyis csak egy álom, bajom nem eshet.
Persze ébren könnyen gondolkodik így az ember, álmában azért másképpen érzékeli a valóságot. A visszatérő álmom tehát változatlanul kísértett. Nappal azonban egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogy nem kellene mindig elszaladni.
Addig-addig törtem ezen a fejem, amíg az ötlet valahogyan szinte összekapcsolódott az álomképpel. Ha eszembe jutott az álmom, azonnal beugrott az is, hogy mit kéne benne másképpen tennem. Végül aztán oly mélyre ívódott a gondolat, hogy egy éjszaka az álomban is eszembe ötlött.
Már épp fejvesztve rohantam a vaddisznóval a sarkamban, amikor szinte mellbevágott a dacos ellenkezés. Megálltam. Szembefordultam üldözőmmel, és az állat eltűnt.
Soha többet nem álmodtam ezt az álmot, viszont elfelejteni nem tudom, és nem is akarom, mert általa tanultam meg, hogy a félelmeink elől nem lehet elfutni. A legjobb, amit tehetünk, ha mielőbb szembenézünk velük.