A kalandvágyó almafácska

A kalandvágyó almafácska
jan
18
A kalandvágyó almafácska

 
A kicsiny almafa a kertben állt, szülei között, pontosan ott, ahol kihajtott, és éppen ez volt az ő nagy problémája. Fiatal volt, zsenge hajtás, egyáltalán nem nevezhető még fának, inkább csak csemetének. Alig múlt egyéves, de a kalandvágy máris hatalmas méreteket öltött szívében.
Nagyon-nagyon nehezen tűrte, hogy naphosszat egy helyben kell ácsorognia, és mindezt még csak fokozta az a tény, hogy közvetlenül mellette magasodott apja és anyja, akik lesték minden mozdulatát, és őszintén mondhatom, hogy legtöbbször rosszalló tekintettel, mert hát csemetéjük sem volt a legjobb fácska a világon, folyton izgett-mozgott, jobbra hajlott, balra dőlt. Attól féltek szülei, hogy egyszer csak a sok mozgástól gyenge kis gyökerei kiszakadnak a talajból, és akkor vége lesz ifjú hajtásuk életének.
A csemetét nagyon megviselte, hogy szülei folyton zsörtölődnek vele, sokszor kívánta azt, hogy bárcsak szárnyai lennének, mint azoknak a madárkáknak, amelyek gyakran megpihennek fiatal ágain, szeretett volna elrepülni, világot látni.
Egy tavaszi reggelen aztán egy különös madárka szállt a fácska egyik ágára, messzi vidékről jött, itt még sohasem járt, és olyan gyönyörűen, olyan szívhez szólóan énekelt ezekről a távoli tájakról, hogy barátunknak majd megszakadt a szíve bánatában, amiért ő ezt a sok csodálatos dolgot sohasem láthatja. Addig ficergett-mocorgott, tekergette a törzsét, amíg gyenge gyökerei tényleg meglazultak, és már alig kötötték a talajhoz.
Ezen a napon, délután, hatalmas szélvihar kerekedett a kertben, és a kis almafát, laza gyökerei miatt, könnyedén kitépte a földből, s magával repítette.
A csemete először nagyon megörült, végre, életében első alkalommal érezhette magát szabadnak: nevetve, dalolva pörgött-forgott a szél karjaiban.
Egy idő után viszont kezdett szédülni a nagy magasságtól és a sok forgástól. De igazán kétségbe csak akkor esett, amikor megéhezett, megszomjazott, és nem érezte gyökereivel a tápláló talaj biztonságát. Aggódni kezdett, mert rájött, hogy ő nem élhet a talajtól elszakítva, és így hamarosan el fog pusztulni.
Szerencsére a szél közben lecsendesedett, és amilyen hirtelen magával ragadta a fácskát, most olyan hirtelen le is ejtette. A szerencse pedig továbbra sem hagyta el, mert éppen a kertész ajtaja elé pottyant a már majdnem félholt, törékeny kalandor. A kertész nagyon szerette a fákat, ezért, amint észrevette az elcsavargott almafahajtást, óvatosan karjába vette, majd visszaültette a régi helyére, szülei árnyékába, végezetül pedig alaposan megöntözte körülötte a földet.
Az ifjú fa-reménység hamarosan magához tért, s miközben gyökereit jó mélyre nyújtóztatva stabilan megkapaszkodott, örömmel üdvözölte szüleit, és soha többet nem kívánkozott el otthonról.

Szekszárd-Palánk, 1999.

 

Megjelent:
Dörmögő Dömötör, 2013/5., Drize Kiadó
Kőbányai Mese-kifestő, Újhegy 2000 Alapítvány, 2011.

 

5 hozzászólás

http://www.catdesign.hu/

Nagyon kedves mese; egy pillanatra megjelent lelki szemeim előtt Andersen világa, de gyorsan tova is röppent. Ez nem olyan.

juditti

Köszönöm, Dane. Smile

Dane

Kedves Juditti!Nagyon kedves volt ez a mese,sokkal többet ért,mintha TV-műsort néztem volna.7

juditti

Kedves Tímea,
örülök, hogy itt jártál, és köszönöm elismerő hozzászólásodat. Megtisztelő, hogy írásom Oscar Wilde-ot idézte meg számodra.
Smile

Artzt Tímea

Kedvenc mesémet (Oscar Wilde: Az önző óriás) és annak hangulatát juttatja eszembe. Nagyon tetszik. Érezni benne a finom családi kötelékeket, fiatalok és a szülők érzéseit. Poétikus szöveg, valódi értékekkel és értékrenddel.

egy * = négy
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés