Levelet kaptam (09)

 
Mivel felelősnek érzem magam Földünk élőlényei iránt, elhatároztam, hogy szót emelek érdekükben. Küldtem egy kör e-mailt az összes jelenleg veszélyeztetettnek minősített faj képviselőjéhez, melyben megkértem őket, hogy meséljenek egy kicsit magukról.
Úgy vélem, ha tudomást szerzünk róluk, ha valamelyest megismerjük őket, talán jobban odafigyelünk és vigyázunk rájuk.

A kilencedik levél Dél-Dunántúlról, Észak-Gemencből, az őcsényi erdőből érkezett:

„Kedves Emberek!
Szeretettel köszöntelek benneteket Magyarország legszebb erdejéből, Gemencből. Tolna megyében, Szekszárd mellett élek családommal, barátaimmal, a Holt-Sió partján található őcsényi erdőrészben. Fajunk egyébként egész Európában elterjedt néhány félsziget kivételével. Romániában is élnek szép számmal fajtársaink.
Főként középhegységekben és ezek peremterületein találkozhattok velünk, és nagyon-nagyon szeretjük az őshonos fákból álló vénséges vén erdőket. Szálláshelyünk is leginkább faodúkban, leváló kéreg alatt, vagy farepedésekben van, amit gyakran, akár naponta is váltogatunk.
Persze, amilyen ostoba vagyok, csak most jövök rá, hogy még be sem mutatkoztam. Nyugati piszedenevér a tisztességes nevem, melyet rövid és lapos orromnak köszönhetek.
Azt mondják, hogy mi, piszedenevérek nem vagyunk túl termetes jószágok, teljes testhosszunk ugyanis 8 és fél – 10 cm, amiből a farkunk általában 4 és fél – 5 cm. Kiterjesztett szárnyaink hossza pedig 26 – 28 cm. Szárnyak bizony, mert mi azon ritka emlősök közé tartozunk, akik repülni is tudnak… Nem is akárhogyan! Nagyon magasan és gyorsan, hirtelen és merész fordulatokkal repülünk.
Közepes termetű füleink rövidek és szélesek, hegyesek, háromszög alakúak és a fejünk tetején összenőttek. Hátunk nagyon sötét, hasunk valamivel világosabb. Bundánk viszonylag hosszú, egyöntetűen barnás-fekete, a szőrszálak vége viszont világosszürke, ettől a hátunk ezüstösen futtatottnak tűnik. Az orrunk, a füleink és a szárnyvitorláink feketék.
Szóval, szerény véleményem szerint, szépek vagyunk, ennek ellenére az emberek többsége határozottan viszolyog tőlünk. Igazán nem értem, hogy miért… Még csak indulatosak, harapósak se vagyunk, a többi denevérrel ellentétben, akár meg is tudtok bennünket szelídíteni.
Nyáron már sötétedés kezdetekor a szabadban vagyunk, akár szép az idő, akár esős, vagy zivataros. Erdőkben, erdei nyiladékokban, kis erdei tavak környékén, gyümölcsösökben vadászgatunk. Táplálékunkat kis testű rovarok, lepkék, szúnyogok, pókok alkotják.
Télen viszont visszahúzódunk, alszunk. Hibernáló kolóniánk olykor több ezer egyedet is magába foglal, pedig ébrenlétünk során legföljebb húszan-harmincan alkotunk egy csapatot.
Télen legszívesebben régi pincékben, földalatti folyosókban, várromokban, bányákban, sziklahasadékokban vagy barlangokban húzódunk meg. Téli álmunk során főként lábainkkal függeszkedünk, és fejjel lefelé csüngünk. Általában leginkább az oldalfalakon, a bejárat közelében kapaszkodunk meg és kezeinkkel is támaszkodunk.
Többnyire egyszerre két csemeténk születik, aránylag korán, nyár elején, hogy a kicsik őszre már fel is nőhessenek.
Jellemzően nem vonulunk nagy távolságokra, ragaszkodunk szülőföldünkhöz.
Európa-szerte veszélyeztetett fajként tartanak számon bennünket, és fenyegetettségünk főképpen a rovarirtó szerek használatának tulajdonítható. Ha ezeknek a használatát csökkentenék az emberek, nagyobb eséllyel élhetnénk túl még néhány évszázadot.
Ám sokat segítene rajtunk az is, ha kedvelt élőhelyünk eredeti állapotában maradhatna, ha például nem vágnák ki az odvas, vagy kiszáradt őshonos fákat, mert ezek a kedvenc szálláshelyeink.
Köszönöm, hogy bemutathattam nektek magunkat. Ha egyszer ráértek, gyertek el hozzánk látogatóba, ismerjük meg egymást személyesen is!
”