Szilánkok

A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája, mely a 20. század elejétől egyre több nyelv irodalmában jelent meg, így hazánkban is. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 morásak (a morát szótagként fordítják, bár ez nem fedi hűen a szó valódi jelentését). Egyebekben formailag kötetlen, a sorvégek - mintegy mellékesen - akár rímelhetnek is, de ez nem előírás.
Az európai lírai műfajokkal ellentétben a haiku nem én-központú. A természeti jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál, csupán egyszerű rögzítése azoknak.
A természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugall.

Az alábbi versek zöme nem felel meg minden feltételnek, mely alapján haikunak nevezhető egy háromsoros versike, de az 5-7-5 -ös kötött, tömör forma annyira elnyerte tetszésemet, hogy sok gondolatom kifejező eszközévé vált az utóbbi időszakban.

Én Szilánkoknak hívom őket.

 

A sűrű függönyön át csak árnyakat látsz, és a történetről csupán sejtéseid vannak.
Aztán, egy pillanatra, fellibben a takarólepel, s mielőtt az észlelés képes lenne alkalmazkodni a váratlan változáshoz, és tudatod befogadná a feltárult kép egészét, szemed előtt ismét csak a szöveten táncoló, fény festette valóság-vetület játssza hétköznapjait.
Egy tiszta kép mégis megmarad fejedben, szinte a retinádra ég egy szín, egy mozdulat; egy harmatcseppnyi igazán való élet-villanás, mélyen a súlyos, fakó függöny mögül.