Szél

 
Nem sikerült elaludnom, bár már jócskán elmúlt éjfél. A szél odakint egyre vadabb táncot jár, és veszett süvöltéssel énekel hozzá. Recsegnek-ropognak a falak, nyikorognak, szinte jajveszékelnek a tetőgerendák. Hallom, amint ütemesen csapódik újra és újra egy nyitva hagyott ablak.
Nem bírom tovább hallgatni ezt a zenebonát, kimászom az ágyból, és anélkül, hogy villanyt kapcsolnék, átmegyek a nappaliba, hogy bezárjam a csapdosó ablakot.
Az ablakhoz közelítve úgy érzem, mintha egyre sűrűbb közegen kellene áthaladnom, vagy még inkább keresztülpréselődnöm. A mozgásom lelassul, már szinte úszom a légben és kortyolva nyelem az éltető levegőt.
Az ablaktábla belemerevedik a besűrűsödött szélbe, és én magam is elakadok.
Lélegeznék, de hiába tátogok; a mellkasom nem emelkedik, a tüdőm aszott.
Előbb rémület hasít belém, majd fagyos ürességet érzek. A torkom összeszorul, szemeim kidüllednek, a fülemben pedig a szél dala zúg egyre erőteljesebben.
Már őrült ritmusban dobolnak halántékomon a halál ujjai...
Aztán hirtelen: csönd, majd felüvöltök a tüdőmbe nyilalló fájdalomtól, amint az összeszikkadt hörgők falai újra megfeszülnek a beléjük áramló éj-hideg levegővel telve.
A szél már nem fúj, de az ablakot becsukom...