Szép Lizetta vágya

 
Ha a szépségnek szobrot állítanának, akkor azt mindenképpen Lizettáról kellene mintázniuk, mert az ő szépségének nincsen párja kerek e világon.
Már egészen aprócska, hátulgombolós csöppségként is látszott rajta, hogy nagyon szép leány lesz belőle, de mire 16 éves lett, messze földön híres volt őzike szeme, aranyszőke haja, kecsesen gömbölyded alakja, igéző mosolya.
Mindig kész volt a kacagásra, rózsapiros ajkai közül ki-kivillantak szabályos fehér fogai, s ilyenkor két kis gödör támadt orcája két felén, melyekben a leányra vetülő tekintet úgy pihent meg, mint gyermek az anyja ölén.
Akadt is számtalan kérője világszép Lizettának, de ő egyikükhöz sem akart feleségül menni, mert bár a kérők ígértek neki fűt-fát, s az egész csillagos eget, de azt egyikük sem tudta kitalálni, hogy mi a lány titkos vágya, s vajon milyen ígéret nyitná meg a kaput a szívéhez.
Teltek-múltak az évek, jöttek-mentek a kérők, de Lizetta mindegyiket kikosarazta. Pedig akadt az udvarlók közt király, nagyhatalmú varázsló, szédületesen gazdag olajsejk, bölcsebbnél bölcsebb tudós, és más számtalan olyan férfiú, aki méltó párja lehetett volna a lánynak. De ahogyan jöttek, úgy haza is mehettek, mert Lizetta egyiküket sem fogadta el férjeként. És közben együtt búsult visszautasított hódolóival, mert kezdte azt hinni, hogy nincs a világon olyan férfi, aki pontosan azt tudná neki nyújtani, amire ő vágyik.
Egy nap aztán egy szegénylegény kopogtatott Lizetta édesapjánál, mert munkát keresett. Becsületes, dolgos embernek tűnt, ezért felvette őt a gazda a lovai mellé. A fiú egyből be is fészkelte magát az istállóba, és hozzáfogott, hogy lecsutakolja a lovakat. Dolgozott megállás nélkül egész nap. A gazda elégedetten szemrevételezte a legény munkáját, és Lizettát szalajtotta hozzá a vacsorával.
A lánynak nagyon megtetszett a fiú, s amíg az evett, ő mellételepedve csendesen figyelte, aztán beszélgetést kezdeményezett vele. A legény igen kedvesnek, barátságosnak bizonyult, és szívesen beszélgetett Lizettával. A lány először csak a lovakról faggatta, de később már mindenféle szóba került közöttük.
Ettől a naptól fogva aztán mindig Lizetta vitte az élelmet a lovásznak, és minden este hosszú órákon keresztül beszélgettek.
Addig-addig, hogy a fiú egy nap aztán bekopogott a lány apjához. Az öreg nagyon meglepődött, mert a fiú, bár szégyenlős volt, zavarában még csuklott is, de valahogy csak kibökte, hogy feleségül kéri Lizettát. Az apa behívta lányát, mert a döntés mégis csak az ő kezében volt, de azt azért még előtte elmondta a fiúnak, hogy a leány már számtalan kérőjét kikosarazta, mert egyikük sem tudott olyan dolgot ígérni neki, amire ő vágyott. Ezért, amikor Lizetta a szobába lépett, a legény félénken elismételte a kérését, majd hozzátette, hogy az ő ajánlata bizonyára fel nem érhet a sok király, és más előkelőség ajánlatával, mert ő nem tud aranyat, kincset, pompát, gazdagságot, csodákat, csillagos eget ígérni, csupán a sírig tartó szerelmét, szerető családot, közös gyermekeket, unokákat.
Lizetta elsírta magát a boldogságtól, mert pontosan ez volt a szíve legőszintébb vágya. Ennél többet senki sem ajánlhatott volna neki.
Azonnal igent mondott, amit néhány hét múlva világraszóló lakodalom követett. A lovászlegény pedig azóta már rég megadta mindazt feleségének, amit egykor ígért; az örök szerelmet, a szerető családot, a közös gyermekeket és unokákat, s ezzel együtt a létező legnagyobb boldogságot.