Hargitában, Kovásznában

 
Hargitában, Kovásznában
magyar szívem dobban,
mintha újra hazatérnék,
s még annál is jobban.

Lenn, a Csíki medencében
úgy fekszem a földre,
mintha otthon édesanyám
venne újra ölbe.

Kászon-völgynek selymes füve
cirógatja arcom,
mint kedvesem, hogyha fejem
a vállára hajtom.

Gyergyónak vén fenyőfái
susognak fülembe,
éppen úgy, mint jókedvében
édesapám tette.

Háromszéknek vad szelei
lelkem citerája,
mint otthon, a szülőfalum
cigány muzsikája.

Hegyek ormán, ha szétnézek,
szemem könnybe lábad,
mert azt látom, édes Hazám,
ennél nincs szebb tájad.

Erdélybe húz már a szívem,
bármerre is járok,
legtisztábban itt nevetnek
rám a vadvirágok.

És ha székely embereknek
a szemébe nézek,
megszilárdul bennem a hit;
semmitől se félek.

Hargitában, Kovásznában
magyar szívem dobban,
tudom, újra visszatérek,
lelkem ide lobban.