Színtelen, unott hangú beszélgetésre figyeltem föl a minap egy autóbuszon ülve. A hátam mögött két kortalanná fakult hölgy párbeszéde kanyarodott éppen a karácsonyi készülődés témája felé, de a finom, süteményillatú gondolatok helyett a következőket hallottam:
- Mondtam a lányomnak, hogy idén ne is vegyünk semmit egymásnak. Minek? Úgyis megvan nekik mindenük.
- Az enyémeknek is. Már nem örülnek semminek. De én se. Nem is érdekel a Karácsony.
- Engem is csak idegesít évek óta. Már a gondolatát is útálom. Folyton csak a rohanás üzletről üzletre. Ezt venni, azt venni. A gyerekek pedig nem becsülnek meg semmit.
A beszélgetés itt elakadt, aztán már csak csendes, panaszos sóhajokat lehetett hallani.
Felötlött bennem a kérdés: Hát így ér véget a szeretet ünnepe? Teherré, nyűggé vált a Karácsony? Belefúlt az ajándékvásárlás őrületébe?
Ezek után eltöprengtem azon, hogy számomra vajon mit jelent az ajándékozás.
Amikor valakinek ajándékot akarok venni, illetve készíteni, képzeletemben megjelenítem az illetőt. Látom, hogy hogyan öltözködik, hogy mivel tölti szívesen az idejét, hogyan mozog, miként beszél. Megformálódik, teljes alakot ölt bennem a jelleme. Megelevenedik a szemem előtt sok olyan jelenet, amiben örül, nevet, mosolyog. Mivel alapvetően az a célom, hogy örömet szerezzek neki, főleg csak a vidám, vagy elégedett arcát idézem fel. Ilyenkor kidomborodik előttem egy kicsit a jobbik oldala, és egy parányival közelebb kerül hozzám. Megpróbálok egy kicsit az ő bőrébe bújni, az ő fejével gondolkodni, az ő szemén keresztül látni. Az ajándékvásárlással, vagy készítéssel töltött időt gyakorlatilag úgy élem meg, mintha együtt lennék vele. Ez nem áldozat, nem nyűg, vagy teher, csupán egy módja annak, hogy közelebb kerüljek egy másik emberhez, s ráhangolódjak valakire, aki fontos nekem.
Talán a két beszélgető hölgy másképpen éli meg az ajándékvásárlást…
Tapasztalom sajnos egyre erőteljesebben, hogy az ajándékozás a mai Karácsonyok céljává vált, pedig hajdan csak egy eszköz volt szeretetünk kifejezésére. Nagyanyáink még boldogok voltak, amikor gyermekként egy sztaniolpapírba csomagolt diót kaptak ajándékul, s szüleik is örömmel fogadták a kis kezek gyártotta rajzokat. Maguk aszalta gyümölcsöt, saját készítésű mézeskalácsot akasztottak a karácsonyfára díszül, és házilag, közösen készítették a szaloncukrot, ha volt miből, s ha éppen nem jutott, hát nagyon akkor sem hiányzott.
Ma tízezreket költünk ajándékokra, mégsem elég. Elégedetlen a gyermek, és elégedetlen a felnőtt. Mert valami hiányzik. A szaloncukor mű – mesterséges színezékek, aromák, tartósítószerek elegye. Az ajándék üres.
Régen az érték nem anyagi mérték volt, s mindenki pontosan tudta, hogy szeretetet nem lehet pénzen venni. Most azonban, minél több van, annál többet akarunk, s minél több van, annál kevésbé becsüljük azt, ami van, amit kapunk. A szeretetünket pedig, valahol időközben aprópénzre váltottuk. A karácsonyi ajándékozás jelenleg világszerte óriási méreteket öltött, amiben nagy szerepe van a kereskedelem propagandájának, a fogyasztás ösztönzésére gyártott milliónyi reklámnak, a nagyszabású karácsonyi vásároknak. Szépen eladtuk az igazi Karácsonyt, s vásári bazárral, tartalmatlan kutyakomédiával cseréltük fel.
S hogy van-e visszaút? Álljon itt erre egy kedves ismerősöm példája:
Egyre nyomasztóbbá vált számára, hogy nem jut ideje saját gyermekeire. Egy családos szállón dolgozott szociális munkásként. Munkája kezdte fojtogatni magánéletét.
Míg napközben azon igyekezett, hogy más családok életének javításában, helyrehozatalában nyújtson segítséget a családon belüli kapcsolatok erősítésével, addig saját családi kötelékei lazulni kezdtek.
Közeledett a Karácsony. Mások gyermekeinek ajándékait csomagolgatta, és elképzelése sem volt róla, hogy sajátjainak mit adhatna. Nem tudta, hogy mire van szükségünk, hogy minek örülnének, hiszen nekik mindenük megvan. Aztán meg ideje, és energiája sem volt arra, hogy elinduljon bevásárolni, és már a sírógörcs kerülgette, ha az ünnepre gondolt.
De végül mégis rájött, hogy mit kell tennie. Rájött, mert kiváló szakember, és rájött, mert kiváló anya: a gyermekeinek Ő hiányzik a legjobban, Őrá van szükségük, a saját idejéből kell nekik többet adni.
Karácsonyi ajándékul három-három kártyalapot adott a gyerekeknek; a lapok egy-egy „anyával kettesben tölthető teljes nap”-ot szimbolizáltak, melyet a következő év során, igényük szerint, szabadon válthattak be nála. Azt az időt pedig, amit ajándékvásárlásra fordított volna eredetileg, szintén a gyerekeivel töltötte: együtt díszítették fel a karácsonyfát, és közösen sütöttek mézeskalácsot. Ezek a srácok végre időt, figyelmet, törődést kaptak – a legszebb és legfontosabb ajándékot, melyet egy gyermek kaphat. S ebben az évben, az ő Karácsonyuk felhőtlenül boldog ünneppé vált, és mindenki elégedett volt a családban.
Példájuk azt mutatja, hogy az öröm, és a szeretet nem pénzben mérhető.
Viaszos vászon asztalterítőm fölött már eljárt az idő, hát lecseréltem. De nem dobtam ki a régit, hanem félretettem; majd elviszem édesanyámnak. Ha feldarabolja, jó lesz a kamra polcaira, a befőttek, savanyúságok alá.
Kinőtt, megunt, kopott cuccaimnak jobban örül, mintha valami újat kapna. Talpától búcsúzkodó cipőm neki még nagyon jó a kertbe kapáláskor, és a feslett nadrágom is megfelel télen az otthonka alá.
Sokszor gondoltam azt, hogy jobbat érdemelne, míg rá nem jöttem, hogy számára az új dolog üres és idegen, és többre becsüli azt az elnyűtt holmit, amit én már megtöltöttem élettel.
S most azt gondolom, hogy nem az őrült rohanásban, tolongásban, kapkodásban megszerzett csillogó, drága ajándék az, amit szeretetünk jelképeként adnunk kell egymásnak, hanem valami olyan apróság, ami egy kicsit belőlünk van, egy kicsit rólunk, és a megajándékozottról szól. Így aztán az ajándék értékét szeretetünk mértéke fogja meghatározni, nem pedig pénztárcánk vastagsága.