Levél Lea

Levél Lea
okt
19

Levél Lea világgá megy

 
Lágy őszi szél simogatta Kőris Apó ágait, melyek egyikén, testvérei társaságában hintázott Levél Lea. Kőris Apó csak néhány perccel ezelőtt mondta meg nekik, hogy hamarosan búcsút kell venniük egymástól. Ha a tél beköszönt, nem tudja majd táplálni számtalan gyermekét, ezért zöld ruhácskájukat lassan melegebb, aranybarna útiköpenyre cseréli, és elengedi őket, hogy világot lássanak.
Sok kis levél sírva fakadt a hír hallatán, de Lea nem keseredett el. Kalandvágyó természete minden aggodalmát legyőzte. Mindig is arról ábrándozott, hogy egyszer útra kel és bejárja a nagyvilágot. Miért is várna tovább? Míg a Nap sugarai melengetik bőrét, köpönyegre sincs szüksége. Egy vakmerő mozdulattal elszakította magát az ágtól, és a szél hátára ugrott. A szél erre abbahagyta a levelek hintáztatását, inkább körbenyargalt Leával a hátán Kőris Apó körül. Lea közben búcsút intett testvéreinek és az öreg fának, majd egy vidám kurjantással úgy elröppent, hogy a többi levélkének még integetni se maradt ideje.
Hosszú ideig sodródott, pörgött-forgott, vagy éppen csak lengedezett, élvezte a szabadságot, örült a repülés minden pillanatának. A szél azonban egyre fáradtabb és gyengébb lett. Lea egyszer csak azt vette észre, hogy már alig-alig haladnak előre, és ő egyre lejjebb és lejjebb csúszik elgyengült barátja hátán. Apró száracskája, mellyel korábban az ágba kapaszkodott, már szinte a földet súrolta.
– Jaj, szél barátom – kiáltott ijedten –, menjünk magasabbra! Oly közel a föld. Félek, hogy még a végén leesek!
– Ó, kis Leácska, feljebb mennék én, és akár a világ végére is elvinnélek, de mostanra elfogyott az erőm. Lassan már magamat sem bírom; le kell, hogy tegyelek.
Lea ezután már hiába könyörgött, a szél elengedte, s ő a földre pottyant.
Hát, ha korábban nem is, most bizony elpityeredett, mert elképzelni sem tudta, hogy mi lesz eztán ővele. Eddig könnyen volt szabad és gondtalan, míg a szél hátán lovagolhatott, de most hirtelen megérezte, hogy az éhség mardossa, s ráadásul oly egyedül van, mint még soha.
Vagy talán mégsem? Annyira sajnálta magát Lea, hogy észre sem vette a hangyácskát, aki nemrég mellé telepedett, és simogatni kezdte a levélke szárát. Hosszú időbe telt, míg Lea végre abbahagyta a hüppögést, és megköszönte a hangya vigaszt nyújtó simogatását. Ám amint megszólalt, az addig nyugodtnak tűnő, kicsi jószág fakadt sírva. No, most Leán volt a sor, hogy elcsendesítse a hangyácska hirtelen felszakadt bánatát.
– Miért sírsz, kicsi hangya? Tudok rajtad segíteni?
– Nézd, itt ez a patak – szipogott a csöppség –, az egész családom a túlsó parton van. Én is ott éltem velük mindeddig, de aztán felkapott egy madár, és itt ejtett ki a csőréből. Hát ezért sírok, mert most nem tudom, hogyan juthatnék vissza az enyéimhez.
– Ó, hiszen inkább örülnöd kéne, hogy élsz, hogy nem evett meg az a madár!
– Bár megevett volna! Talán az is jobb lenne, mint a családom nélkül élni – sóhajtott bánatosan a hangyácska.
– Ej! Ne mondj ilyeneket, mert az életed mindennél értékesebb! – feddte meg új pajtását Lea. – Aztán meg nem is olyan nagy ez a patak, együtt talán átjuthatunk a túlsó partjára.
– Segítenél? – nézett a hangya reménnyel teli, csillogó szemekkel Leára.
– Hát persze! Gyere, mássz a hátamra! Én leszek a tutajod. Eddig engem fuvarozott a szél, most majd én fuvarozlak téged. Jó móka lesz, meglásd!
A kis hangya felmászott a kőrislevél hátára, Lea pedig elaraszolt a víz széléig, majd ugrott egy nagyot, s máris a patak ringatta őket.
Lea száracskája friss vizet szívott magába, így a levélke új erővel telt meg, és éhsége is elcsitult. Vígan sodródtak hát a vízen. A hangya egy szalmaszállal kormányozta levél-tutaját, s hamarosan partot is értek a túloldalon.
Nagy izgalommal fogadták őket, volt ott talán ezer hangya, vagy még annál is több. Vállukra vették Levél Leát, s így vitték királynőjük elé társuk megmentőjét.
Lea kispajtása éppen a királynő legkedvesebb társalkodó-hangyácskája volt, ezért különös örömmel és hálával üdvözölte a királynő a kőrislevelet.
– Amiért hazahoztad elveszettnek hitt társunkat – mondta Leának –, teljesítem egy kívánságodat, bármi legyen is az.
– Kedves királynő, nem várok én semmit a tettemért cserébe, hiszen fáradtságot sem okozott számomra, és közben még meg is erősödtem egy kicsit a vízben.
– Szerény vagy, kis levél – felelt mosolyogva a királynő, majd elkomolyodott, és aggodalommal hangjában ezt kérdezte: – Attól nem félsz, hogy hamarosan elpusztulsz?
Meglepődött Lea, mert eddig ez a gondolat meg sem fordult a fejében. S valóban, meddig élhetne ő így, gyökértelenül sodródva? Néhány napig? Talán egy-két hétig? Egészen beleborzongott a gondolatba.
– Tudnál nekem gyökereket adni, hogy a földben megkapaszkodva, erős fává fejlődhessek? – szólt csendesen.
– Tudok – felelt a hangyakirálynő. – Örülök, hogy ezt kéred, mert így hosszú évekig velünk maradhatsz, társunk és támaszunk lehetsz.
– Igen, ezt kérem! – kiáltott lelkesen Lea. – Szeretnék itt maradni veletek!
Ekkor a királynő megcsippentette a levélke szárát, majd háromszor elismételte a varázsigét:
Kis levélből fává legyél,
föld tápláljon, óvjon a szél!
Hangya-varázs forgat-pörget,
nagyra nőjön karcsú törzsed!
Amikor aztán harmadszor is a versike végére ért, újra megcsippentette Lea szárát, s ő rögvest megérezte, hogy hajszálnyi gyökerek tucatja nő ki a testéből. Minden apró gyökér belefúródott a földbe, a levél pedig átváltozott kőrisfahajtássá.

Eljött a tél, majd az új tavasz, és a levélből lett Kőris Lea boldogan élt hangyabarátai mellett. Nőttön-nőtt, erősödött, s lassan úgy megnyúlt, mintha a feje búbjával az eget akarná csiklandozni. Évről-évre egyre több új levélkét nevelt, és ősszel izgatottan engedte útjukra őket, abban bízva, hogy majd azok is megtalálják a maguk boldogságát, éppen úgy, mit ő.

 

Levél Lea
Szabó Erzsébet illusztrációja

 

Megjelent:
Átalvető, 103. szám, 2017. szeptember
Kisalföld Breki Magazin, 2013. október
Kispajtás folyóirat, Corvin Kiadó, 2011. XV/2.

 

Nincsenek hozzászólások

nulla + hat =
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés