Éva, az óra

Éva, az óra
jan
18
Éva, az óra

 
Nem egy hétköznapi teremtés volt Éva, joggal pályázhatott volna az „órák nagyasszonya” címre, ha létezett volna ilyen cím. Szép kidolgozású, finomművű szerkezet volt, és nagyon-nagyon régi. Olyan idős volt, hogy bizony már két századfordulót is megért.
Az 1800-as évek végén készült rendelésre, egy ügyes kezű vidéki órásmester műhelyében. Egy nemesember rendelte meg őt egyetlen leánya 16. születésnapjára ajándékul.
Díszes aranyfoglalata volt egy könnyen kinyitható kis fedéllel, és egy finomszemű aranyláncon függött. A fedélen egy apró dombormű őzet ábrázolt, pontos mását annak a kis törött lábú sutának, akit a nemesember leánykája fogadott be és ápolgatott hónapokig, majd gyógyultan visszaengedett az erdőbe. Nagyon nehéz volt neki elszakadni a kis jószágtól, fájt a szíve érte. Épp azért, hogy ezt a fájdalmat enyhítse, és a nemes cselekedetéért megjutalmazza, próbált édesapja az órával kedveskedni neki.
A lány nagyon megszerette Évát, és nagy becsben tartotta, minden este gondosan felhúzta, sosem feledkezett meg róla. Később pedig, amikor neki magának is leánykája született, majd felcseperedett, 16. születésnapjára nekiajándékozta. Évek múlva ez a leány is így cselekedett, továbbajándékozva saját gyermekének Évát.
Így öröklődött az óra anyáról lányára, újra és újra sok-sok nemzedéken keresztül.
Az idő múlásával Éva lassan szimbólummá vált, a múló és mégis mindig megújuló idő szimbólumává. Összekötötte a családban egymást követő generációk lányait az emlékezés, a közös érték megőrzése, a kaptam – és továbbadok láncával.
A lányok sohasem hagyták cserben az örökséget; mindig megőrizték és továbbadták Évát. Éva sem hagyta cserben a lányokat, lehetett tél vagy nyár, ború vagy derű, jöhetett háború majd béke, Éva mindig hűségesen szolgálta tulajdonosát; nem késett, és nem sietett, a szív ritmusára zengte csendes dallamát: tik-tak, tik-tak.
Egy nap aztán, amint az utcán sétált hazafelé Évával nyakában ifjú tulajdonosa, a mókusok szertelen játékát figyelve; a ruhája beleakadt egy bokorba, csapdába ejtve ezzel a lányt. A tüskés ágakkal vívott heves csatározás eredményeképpen végül sikerült kiszabadulnia, de a ruhája elszakadt. Azt már csak otthon vette észre, hogy a küzdelem során Évát is elveszítette. Ijedten, tépett ruháját le sem cserélve, szaladt vissza lélekszakadva a bokorhoz, de mindhiába keresgélt ott órákon át, Évát nem találta. Biztos volt benne, hogy csak itt veszíthette el kedves óráját, mert a baleset előtt egy-két perccel nézte meg rajta, hogy mennyi az idő.
A hasztalan keresgélés nagyon elkeserítette a lányt. Bánatát még csak fokozta, hogy családja több mint száz éve őrzi az órát, ő pedig néhány héttel azután, hogy megkapta, máris elveszítette. Úgy érezte magát, mintha a gyökereitől fosztották volna meg, és csak saját magát okolhatta a veszteségért. Búskomoran, elkeseredetten ballagott haza.
Mindeközben Éva különös kalandot élt át. Az őt tartó láncot is elszakította a bokor, és ő a földre hullt, de az ijedtségen kívül más baja nem történt, mert puha avarszőnyegre esett.
Még fel sem foghatta, hogy mi történt vele, amikor lecsapott rá egy szarka, és magával ragadta a levegőbe.
Éva a madár csőrében himbálózva repült, és elképzelése sem volt arról, hogy mi tévő lehetne, hogy visszakerülhessen a családhoz, akikhez oly régóta tartozott.
Közben a szarka, ügyetlenségében-e, vagy tán azért, mert megijedt valamitől; kiejtette csőréből az órát.
Éva rémülten figyelte a rohamosan közeledő földet, és érezte, hogy csodának kell történnie ahhoz, hogy ezt az esést is épségben megússza. És a csoda megtörtént: Éva pontosan egy fiatalember kalapjára pottyant. A fiatalember nem tudta mire vélni az égi áldást, lekapta fejéről a kalapot, és csodálkozva nézegette az órát. Felnézett az égre, de a szarka már továbbrepült, így a bárányfelhőkön kívül egyebet nem látott, ahonnan Éva jöhetett volna. Újra az órára pillantott, és tanácstalanul felsóhajtott:
- Mit kezdjek én most veled?

 
Éva, az óra
Kun Éva illusztrációja

 
Éva érezte, hogy most válaszolnia kell, ha vissza akar kerülni az otthonába, de nem tudta, hogy mit tehetne, hiszen nem tud az emberek nyelvén beszélni. Jobb híján kipattintotta a fedelét, és körbe-körbe hadonászva lengette a mutatóit.
- Jé, ez egy óra! – kiáltott fel a fiatalember – De úgy látom, hogy megártott neki az esés, mert össze-vissza pörögnek a mutatói.
Ez a mondat adott egy ötletet Évának. Megállította a mutatókat, és mint egy iránytű, saját házuk felé mutatott velük.
- Na, most meg megállt... – nézte csodálkozva az ifjú – azt hiszem, hogy ez tényleg elromlott. Elviszem az óráshoz. – mondta, és megfordult. Éva mutatói is vele együtt fordultak, továbbra is a házuk irányába mutatva.
- Nocsak! – állt meg ismét a fiatalember – Ez az óra épp úgy viselkedik, mintha iránytű volna...
Ezek után még jobbra, majd balra fordult, minden irányba tett néhány lépést, de azt kellett látnia, hogy Éva mutatói következetesen és rendületlenül ugyanabba az irányba mutatnak mindig.
- Ez roppant érdekes. Holnap elviszem egy óráshoz – mondta végül a fiatalember, megunva a forgolódást, zsebre vágta Évát, és hazasétált.
Éva szomorúan lapult a férfi zsebében, és úgy érezte, hogy minden elveszett. Pedig nagyon korán volt még ahhoz, hogy feladja a reményt...
Ezen a napon, más fontos ügyek intézése miatt, a fiatalember megfeledkezett Éváról, de másnap, reggelizés közben, ismét a kezébe vette az órát. Éva kapva-kapott az alkalmon, és kipattintotta a fedelét. Hogy bebizonyítsa, nincs elromolva, először megmutatta a pontos időt.
- Lám, helyrejött a kis óra – nyugtázta örömmel a férfi.
Erre Éva ismét a házuk irányába fordította mutatóit. A fiatalember gondolkodóba esett:
- Lehet, hogy mutatni akar valamit ez az óra? Lehet, hogy nem véletlen, hogy mindig ugyanabba az irányba mutat?
Éva örömében megpörgette mutatóit, majd visszaállította őket a helyes irányba.
A férfi gondolataiba merülve hümmögött. Így töprengett egy darabig, de ezúttal már nem osztotta meg gondolatait Évával, így aztán nem tudhatjuk, hogy milyen elhatározás vezette, amikor az órát kezében tartva elindult otthonról, és követte a jelzett irányt.
Éva kicsi óra-szíve majd kiugrott a helyéből, olyan hevesen zakatolt, amikor megérkeztek a házhoz, ahol Éva tulajdonosai laktak. Örömében hangos tik-takolásba kezdett, és ismét megpörgette a mutatóit. Az ifjú pedig becsöngetett a házba.
A fiatal lányka nyitott ajtót, szomorú arca még a tegnapi veszteséget tükrözte. A fiatalember udvariasan köszöntötte őt, majd minden magyarázat nélkül a lány felé nyújtotta az órát. A lány felsikoltott örömében, amint Évát megpillantotta, boldogan kapta ki a fiatalember kezéből, és szorította szívéhez családi örökségét.
Néhány perccel később, öröméből felocsúdva, beinvitálta a házba a férfit, aki elmesélte a csodás történetet, hogy hogyan került hozzá az óra, és hogyan talált rá jogos tulajdonosára.
Sokáig beszélgettek még a fiatalok, az események furcsaságain elmélázva, és ettől a naptól kezdve még sokszor találkoztak, hogy felidézhessék a kalandot. Néhány év múlva pedig összeházasodtak, és hamarosan kislányuk született...

Budapest, 2004.

 

Megjelent:
Meseputtony jav. kiadás, Silver Tek (Marosvásárhely), 2015.
Meseputtony, Silver Tek (Marosvásárhely), 2011.

 

2 hozzászólás

juditti

Köszönjük az elismerést, Vicaa. Smile

Vicaa

a mese is jó + a kép is Smile

egy * kettő =
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés