Zili, a toll

Az 5. a osztály egyik kislánykája 10. születésnapjára a sok-sok ajándék mellett egy nagyon-nagyon szép tollat is kapott, hogy azzal írhasson az iskolában. Ez a kislány nagyon szeretett írni, és igazán szépen is írt, ezért aztán különösen örült a szépséges tollnak, ami könnyedén siklott a papíron, mesés tintafolyamot hagyva maga után. Hamar megszerette hát ezt az íróeszközt, még nevet is adott neki: elnevezte Zilinek. Igazán megbecsülte Zilit, nem írt ám vele mindenfélét; csak akkor vette elő, ha valamit különösen szépre akart megírni.
Volt ennek a kislánynak egy rosszcsont osztálytársa, egy kisfiú, aki bizony nem a szorgalmáról volt híres, mert sokat csavargott és mindig mindenért kicsúfolta az osztálytársait. A kislányt legutóbb éppen azért csúfolta ki, mert nevet adott a tollának.
De sajnos, ennek a fiúnak a rossz tulajdonságai közé tartozott az irigység is, szeretett volna megszerezni magának mindent, ami a másé volt, ezért aztán hamar szemet vetett Zilire, és komolyan elhatározta, hogy bármiképpen is, de megszerzi magának a tollat, akár el is lopja a kislánytól.
Egyik nap, az utolsó óra után, amikor már mindenki összepakolt, hogy elinduljon hazafelé, a kislány még gyorsan elszaladt a mosdóba, így mire visszaért, már üres volt a tanterem, mindenki elment. Fogta a táskáját és ő is hazaballagott.
Otthon, ebéd után elővette iskolai cuccait, hogy elkészítse másnapra a leckét, de amikor kinyitotta a tolltartóját, észrevette, hogy Zili nincs benne. Nagyon megijedt, és nem értette, hogy hová tűnhetett kedvenc tolla, kiborította táskája teljes tartalmát a szőnyegre és átkutatta az egészet, de hiába, mert Zili nem került elő. Ekkor eszébe jutott, hogy utolsó órán dolgozatot írtak, és ő ezt a dolgozatot természetesen Zilivel írta, hogy szépre sikerüljön, így most arra gondolt, hogy talán figyelmetlenségből nem pakolta el és otthagyta az iskolapadon.
Gyorsan felhúzta a cipőjét és visszaszaladt az iskolába, hátha ott találja kedves íróeszközét.
Amikor odaért, éppen takarították a termet, megkérdezte hát a takarítónőket, hogy nem találtak-e véletlenül egy tollat, de azok azt mondták, hogy semmit sem találtak, üres volt az osztályterem, amikor ők érkeztek. Azért a kislány is végignézte az egész tantermet, hátha elkerülte valami a takarítónők figyelmét, de sajnos, ő sem találta meg Zilit.
Most aztán leült egy padra és végső elkeseredésében sírva fakadt. Ezt már a takarítónők sem nézhették tétlenül; vigasztalni próbálták, azt mondták neki, hogy lehetséges, hogy valamelyik osztálytársa vitte magával Zilit, hogy másnapig megőrizze, mert talán azt hitte, hogy a kislány ottfelejtette. Másnap biztosan vissza fogja adni.
Végiggondolta ezt a kislány és valamennyire megnyugodva ment haza, mert remélte, hogy másnap tényleg visszakapja kedvenc tollát.

Közben, nézzük meg, hogy valójában mi is történt Zilivel:
Amikor a kislány kiszaladt a mosdóba és a többiek már hazamentek, a rosszcsont kisfiú még egy kicsit ottmaradt, benyúlt a kislány táskájába és ellopta belőle a tollat.
Gyorsan zsebre vágta és hazaszaladt vele.
Amikor hazaért, észrevette, hogy a tollból rengeteg tinta kifolyt, és foltos lett az egész nadrágja. Erre nagyon mérges lett és földhöz vágta zsákmányát.
Kicsit később, amikor már átöltözött, arra gondolt, hogy kipróbálja a tollat, megnézi, hogy tényleg olyan szépen fog-e, mint a kislánynál. Felvette a földről, elővett egy darab papírt és írni akart, de a toll egyáltalán nem fogott. A fiú arra gondolt, hogy biztosan kifolyt belőle az összes tinta, így aztán kidobta Zilit a szemétkosárba és kiment a konyhába ebédelni.
Ebéd után visszament a szobájába, persze nem azért, hogy tanuljon, hanem, hogy tévézzen, de közben véletlenül rápillantott az íróasztalára és majd elájult rémületében, mert ott volt az asztalon Zili, az üres papír mellett, ami valójában már nem is volt üres, hanem hatalmas betűkkel rá volt írva: "Add vissza a kislánynak a jogos tulajdonát, te gonosz tolvaj, különben megbánod!".
A fiú nem értette, hogy mi történhetett, hiszen ő a szemetesbe dobta a tollat és a papírra sem írt semmit, a szobában pedig senki sem járhatott, mert ő az ajtót mindig kulcsra zárta.
Kipróbálta még egyszer, hogy fog-e a toll, de az most sem fogott, és amikor újra a szemetesbe akarta hajítani, Zili úgy beledöfött a tenyerébe, hogy a fiú hatalmasat üvöltött fájdalmában, eldobta a tollat és rémülten nézte, ahogy kiserked a vér a kezén.
Zili közben a fiú ágyára esett, és amíg ő kiszaladt, hogy bekötözze a sebet, a tollból újra egy csomó tinta kifolyt; egyenesen a kölyök lepedőjére.
Amikor a fiú visszaért a szobájába, és észrevette az ágyán a tintafoltot kétségbeesésében és fájdalmában sírva fakadt. Közben pedig szép lassan ráébredt, hogy valójában mi is történhetett; rájött, hogy Zili meg akarja bosszulni, amiért ő ellopta a kislánytól.
Alaposan végiggondolt mindent és megígérte Zilinek, hogyha nem bántja többet, akkor másnap visszaadja jogos tulajdonosának. Ezután pedig óvatosan megfogta Zilit, felvette az ágyról, és gondosan belehelyezte a tolltartójába.
Borzalmas éjszakája volt ennek a fiúnak, rettenetesen rosszat álmodott; egész álmában őrült, elszabadult tollak üldözték, fenyegették, halálra akarták döfködni. E szörnyű éjszaka után még fáradtabban ébredt, mint ahogyan lefeküdt és megfogadta magában, hogy soha többet nem fog senkitől semmit ellopni, mert ez kész kínszenvedés.
Az iskolában az volt az első dolga, hogy visszaadta a kislánynak Zilit, és bocsánatot kért tőle, amiért "kölcsönvette".
A kislány nagyon megörült, hogy visszakapta kedvenc tollát, örömében még egy puszit is adott a fiúnak. Ő pedig mélységesen szégyellte magát, és többet tényleg nem lopott semmit egész életében.