Gyere holnap is

Gyere holnap is
jan
22
Gyere holnap is

 
Panni igyekezett a sövény mögött megbújni, hogy az út túloldaláról ne vegyék észre. Térdét egy kissé megroggyantva, sietős léptekkel haladt. Szíve hevesen kalapált, amikor feltűnt neki, hogy Maris nénje a járdát kémleli. Tudta, hogy észre fogja venni, és akkor megint be kell hozzájuk menni…
Mindjárt Kürtiék kapubejárójához ér, ott pedig megszakad a sövény jótékony folytonossága. Elhatározta, hogy rohanni fog, és történjék bármi is, ma nem megy be, és soha többet nem megy be…
- Pannikááám! – hallotta Maris nénje elnyújtott hívó szavát. Lábai megbénultak.
- Csókolom – köszönt engedelmesen.
- Jössz hazafelé?
- Igen – nyögte a választ.
- Gyere be egy kicsit! Van finom málnaszörp meg nápolyi.
Panni bábuként mozogva ment át az úton, és borzongás járta át testét Maris nénje nyálas puszijától.
- Öreg sógorod örülni fog neked.
A kislány szíve egy pillanatra megállt. Futni kéne. Tudta, hogy futni kéne, nagyon messzire, ki a világból. De nem lehet. Maris nénje nagypapának a húga, hát nem szaladhat el. Mit szólnának hozzá? Hogy magyarázná meg? Nem, erről nem beszélhet soha, senkinek – maradnia kell. A szülei, a család, a felnőttek soha nem hinnének neki, a gyereknek.
Tudta, hogy bűnös, még ha nem is ismerte a bűnét, mely némaságba zárta.
Szégyellte magát. Szégyellte a gondolatát, a félelmét, és azt is szégyellte, ami történni fog.
Maris nénje bement a házba, őt pedig öreg sógor mellé ültette a verandára, a gesztenyefa árnyékába.
Öreg sógor széles vigyorral fogadta a kislányt, és szorosan magához húzta. Panni érezte az öreg bűzös leheletét. Irtózott tőle, az érintésétől pedig sikoltott minden porcikája, de a száját mégsem hagyta el a legkisebb nyikkanás sem, mert öreg sógor szőrös, görbe mutatóujját a szája elé tette.
Panni megadta magát. Csak essen túl rajta mielőbb. Fél szemmel a ház felé sandított, hátha kijön Maris nénje az ígért málnaszörppel, vagy csak úgy. De tudta jól, hogy nem jön. Ilyenkor az asszony sosem jön ki…
Öreg sógor bal keze a kislány combját simogatta, aztán erőszakosan bepréselte magát a nadrág alá, be egyenesen a lányka bugyijába. Lihegett és nyögött, és csurgott a nyála.
Panni a felhőket nézte. Szép, szelíd bárányfelhők voltak az égen. „Jó lenne felhőnek lenni, és tovalibegni, soha vissza nem térni!” - gondolta könnyes szemmel.
- Csináld te is!- nyögte rekedten öreg sógor a kislány fülébe.
Panni összerándult. Tudta, hogy mi következik, és azt is tudta, hogy elkerülhetetlen, mégsem mozdult. Még mindig volt benne valami, ami tiltakozni tudott. Pedig már megszokhatta volna. Két éve, minden héten két-három alkalommal megtette...
Most eszébe jutott az első alkalom: hatéves volt akkor, első osztályos. Az iskolából tartott hazafelé, és Maris nénje beinvitálta, mint most, aztán ugyanígy magára hagyta öreg sógorral.
Amikor az öreg ráncos, görcsös, vén keze először tévedt Panni bugyijába, a kislányt megbénította a döbbenet. Nem, ez nem történhetik vele! - tiltakozott benne valami.
És mégis megtörtént.
Panni úgy érezte akkor, mintha egy óriás porszívó kiszívott volna belőle mindent a száján keresztül, a kiáltást, a sikolyt is. Csak az üresség maradt. Hideg volt az üresség. Fagyos és mérhetetlenül hatalmas. A lelke pedig kizáródott valahová a testén és a világon kívülre.
Csodálkozva nézte utána az embereket, hogy tudtak mosolyogni, örülni, élni. Csodálkozva nézte a világot, hogy nem állt meg; hogy még mindig felkel a Nap minden reggel, és járnak a buszok, és énekelnek a madarak.
Két éve kizáródott a lelke egy darabja, talán a lényege, és azt már ebből a világból semmi és senki nem érintheti meg.
Öreg sógor aszott, ráncos combjához húzta Panni kis kezét, aztán alsónadrágja mélyébe terelte. Panni megérezte az ismerős keményhúst, és engedelmesen ráfonta ujjait. Öreg sógor hördült egyet, azután felnyögött. Panni megszorította a keményhúst, és mozgatni kezdte a kezét, ahogy az öreg tanította. Közben a vén körmök mélyen belevájódtak ijedten remegő combjai közé, és befúródott egy görbe ujj a nedves nyílásba.
Panni halkan feljajdult, majd összeszorította ajkait és szégyellte magát, amiért nem tudott parancsolni a fájdalomnak.
A keményhús megrándult a gyermektenyérben, majd újra rándult, és meleg ragacs ömlött a lányka kézfejére. Öreg sógor hörögve lihegett.
Végre vége volt. Panni tudta, hogy most már elmehet.
Remegő térdekkel lépett a kerti csaphoz, megmosta a kezét, és elindult a kapu felé.
- Gyere holnap is! – szólt még a lány után az öreg kedvesen.

Budapest, 2007. május

 

Megjelent:
Ügyészek lapja, 2009/1.

 

Könyvrendelés