A várúr kívánsága

 
Van úgy, hogy az öröm nem jól van elosztva, mert ahol nincsen pénz, de sok a gyermek, ott az a baj, hogy nincs miből etetni, felnevelni az aprónépet. Ahol meg pénz volna bőviben, de gyermekecske egy sincs, az sem jó, hiszen nincs kit etessenek, nevelgessenek a nagy vagyonból. Mi végre ott a pénz, ha a túlvilágra úgysem vihető?
Ilyen gondolatok csiklandták belülről János úr koponyáját egykor. Mert hiába volt ő vagyonos ember, a dévai vár hatalmas ura, ha gyermeke mégsem született.
El is határozta, hogy ha már így esett, hogy szíve vágya nem teljesülhet, egy kicsi igazságot mégis csak tesz ő e dologban.
Vagyonát négy egyforma részre osztotta, egy részt félretett maguknak, hogy abból éljenek ezután szerelmetes asszonykájával, a másik három részt pedig egy-egy vasládikába tette.
Útravalót csomagolt magának, fogta a három ládikát, és elindult világot látni, igazságot tenni. A várból leereszkedvén, hamarosan ki is ért Déváról, s keletnek fordulva ballagott tovább.
Amint így mendegélt, lassan esteledni kezdett, s éppen akkor érkezett egy takaros kis falu határába, amikor a Nap átadva helyét a csillagoknak, álomra hajtotta fejét a Retyezát ölében.
János úr az első útjába eső, faluszéli házikóba bekopogott, hogy éjszakai szállást kérjen. Kedvesen, szívélyesen fogadták, de elszállásolni csak az istállóban tudták, a család egyetlen tehénkéje mellett. A házban ugyanis már így is sokan voltak, hiszen a gazdának éppen kilenc gyermeke volt, s asszonykája most várta a tizediket.
János úr megköszönte a szegényes szállást, és nyugovóra tért az istállóban. Amíg forgolódott, elhelyezkedett, kigondolta, hogy itt hagyja az egyik vasládikát, mert a sok gyermek mellé, bizony, elkél a pénzecske.
Reggel aztán, miután elbúcsúzott a gazdától, s annak népes családjától, még visszament az istállóba összeszedni a holmiját, de ahogy eltervezte, az egyik ládácskát a hálóhelyén hagyta. Amint csukná be maga mögött az ajtót, hát, utána szól a tehénke:
– János úr – mondja szelíden –, köszönöm gazdáim nevében, hogy ilyen jó vagy hozzájuk. Jóságodért cserébe teljesítem egy kívánságodat. Mondd, mit szeretnél szíved mélyéből igazán?
János úr meglepődött kissé, de végül csak kibökte, hogy gyermeket szeretne.
– Legyen hát kívánságod szerint! – felelt a tehén. – Amikor hazaérsz, feleségedet áldott állapotban találod.
János úr hitte is, nem is a tehén szavait, mindenesetre jól esett neki, hogy egy pillanatra megérintette a felcsillanó reménysugár, ezért vígan ballagott tovább.
Estére egy másik faluba érkezett. Ott is bezörgetett szállást kérni, s szinte szóról-szóra úgy járt, mint előző este. Itt is szívesen fogadták, de megint csak az istállóban kapott helyet, mert a gazda tizenkét gyermeke mellett már nem fért el odabent.
Az istállóban egy öszvér volt a hálótársa, s bizony, ez a jószág sem állhatta meg szó nélkül, hogy János úr reggel hátrahagyta az egyik pénzesládikát.
– Jó ember vagy, János úr – szólt utána. – Jót cselekedtél gazdáimmal, ezért most teljesítem egy kívánságodat. Áruld el hát, hogy mire vágysz!
– Azt szeretném, ha nekem is lehetne gyermekem – felelt a várúr csendesen.
Erre aztán az öszvér is megígérte neki, hogy mire hazaér, felesége édes terhet hordoz majd szíve alatt. János úr mosolyogva indult tovább, de félt a csalódástól, ezért teljes lelkével még mindig nem mert hinni kívánsága beteljesülésében.
Már csupán egyetlen vasládika volt nála, szerette volna ezt is jó helyen tudni, olyan családnak adni, akik tényleg rászorulnak, ezért nem bízta magát a véletlenre, hanem a harmadik faluba betérve kérdezősködni kezdett, hogy hol, s merre találja azt a családot, ahol a legtöbb a gyermek, s legkevesebb a kenyér. Hamarosan meg is tudta, hogy az erdőszélen kell keresnie egy ütött-kopott viskót, mert abban tengeti életét a szegény erdőkerülő, feleségével és tizenhét gyermekével.
Miután János úr meglelte a viskót, ajtaja előtt letette a harmadik ládácskát, sarkon fordult, és egyből elindult hazafelé. Hanem ebben a pillanatban elébe ugrott az erdőből egy hatalmas medve. A várúr nem volt gyáva ember, de még a lábujjkáját is rázta a remegés, úgy megijedt a rettentő vad láttán. De a medve nem bántotta, inkább szelíd szavakkal megköszönte, hogy segített az erdőkerülő családján, és ő is felajánlotta, hogy teljesíti János úr egy kívánságát.
Hát, a megszeppent ember ismét csak azt tudta sóhajtani, hogy gyermekecskét szeretne.
– Legyen úgy, amint kívánod! – felelt erre a medve. – Menj haza mielőbb, s meglátod, hamarosan utódod születik!
János úr csak a fejét csóválta, de a szíve közben mégis úgy megtelt reménnyel, hogy muszáj volt végre hinnie. Tüstént elindult, s annyira sietett szerető asszonykájához, hogy még az árnyéka se bírta követni; hozzá képest egy teljes napnyi késedelemmel érte el Déva határát.
Ám mire az árnyék is megérkezett, addigra a vár urával már madarat lehetett volna fogatni nagy boldogsága miatt, mert élete párját valóban áldott állapotban találta.

Teltek-múltak a hónapok, s a dévai vár úrnője szépen kigömbölyödött. Amikor aztán az ősz lecsalogatta a fákról a leveleket, az asszonyka is úgy döntött, hogy kissé megkönnyebbedik, és világra hozta János úr várva-várt gyermekét.
Hanem a kis porontynak még szinte felsírni sem volt ideje, máris egy újabb gyermek jelezte, hogy itt van ő is, szívesen megszületne. Így néhány perc alatt a család két új taggal gyarapodott, de az az áldott jó asszony még mindig nem pihent, mert megkoronázva mindannyiuk örömét, az első két legényke után egy kisleányt is világra hozott harmadikként.
Így teljesült hát egyszerre János úr háromszor kimondott kívánsága. S ha nem hiszitek, járjatok utána!