Ék

 
A halál egy üvegpohárba bújt a színház egyik öltözőjének asztalán. A színésznőre várt, az ünnepelt, tehetséges, gyönyörű és ifjú nőre, akit a siker röptetett pillangószárnyain, s aki mégis a halállal kívánt randevúzni.

A színésznő régóta várta már ezt a találkozást, a hírnév, a csillogás csak máz volt üres életén. Amikor egy pillanat alatt elveszített mindenkit, akit addig szeretett, megdermedt a szíve. Azóta magtalan héj, eljátszott szerep csupán.
Ezerszer ezer sóhajjal hívta a halált, de mindeddig hiába, mert az ritkán érkezik rendelésre. Ha jön, többnyire hívatlan vendég a háznál, s messzire elkerüli azt, aki szívesen fogadná. Ma azonban meggondolta magát, és mégis eljött a randevúra a fekete lovag. Amúgy egy koldust szemelt ki magának, éppen érte indult, amikor a nő újabb sóhaja utolérte, és a méregkapszula feloldódott a pohárnyi vízben. Nem szánalomból tett miatta kitérőt, hanem puszta kíváncsiságból. De, hogy eredeti szándékáról se mondjon le végleg, úgy rendezte a dolgokat, hogy a színésznő és a koldus útja keresztezze egymást.
A koldus a színház művészbejárója előtt téblábolt, bár nem sok jóra számíthatott itt, mert a hírességek, a valakik, ritkán veszik észre őt, a senkit. A lába mégis idehozta. De most nem koldulni jött, hanem búcsúzni. Érezte, hogy közelít hozzá a vég, és nem akart úgy elmenni, hogy előbb a lányától el ne köszönjön.
Lassan öt éve már, hogy nem látta, azóta él az utcán, azóta csak önmagát veszített árnyék.
Öt éve, amikor kiengedték a börtönből, felkereste a lányt, de ő, az ünnepelt színésznő, kidobta, megtagadta apját. Oka volt rá - hitte a koldus, és félt, hogy most sem lesz ez másként, de szerette volna legalább még egyszer, utoljára látni.
A bocsánatára nem számított, nem is várta el tőle, hiszen önmaga sem volt képes megbocsátani magának...
Ittasan vezetett, és beleszaladt egy parkoló kamionba. A kocsi a kamion alá gyűrődött. Ő túlélte a balesetet, utasai viszont belehaltak. Így lett feleségének és fiatal vejének gyilkosa, egyszerre özveggyé téve saját magát és egyetlen lányát, a nászútról éppen csak hazatért újasszonyt.
A külvilág által rászabott büntetést leülte, szabadon engedték, s ő mégis fogoly.
A bűn halált szült, és ő úgy érezte, hogy csupán a halálban foganhat meg a feloldozás. Búcsúzni jött, mást nem várt.
Kicsit összeszedte magát, megigazította koszos rongyait, a tenyerével igyekezett lesimítani kusza haját, de érezte, hogy még így sem szerzett olyan külsőt, amivel elnyerhetné a recepciós bizalmát. Az erős vágy azonban megtoldotta kurta bátorságát annyira, hogy mégis be tudott lépni a forgóajtón.
A recepciós pult üres volt. A koldus körülnézett, hangosan köszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet, de nem került elő senki, aki megállíthatta volna. Tétován elindult hát a folyosón az öltözők felé. Nem tudta, hogy pontosan hová kell mennie, öt évvel ezelőtt már a recepcióról kidobták, és az utcán várta meg a lányát, így most először járt idebenn. Bizonytalanul mozgott az idegen helyen. Arra számított, hogy nyüzsögni fognak itt az emberek, de nem találkozott senkivel.
A jobb oldalon egy ajtó hívogatóan nyitva állt, mintha éppen rá várna.
A koldus előbb csak a folyosóról kandikált befelé, aztán megérzett valamit, ami belépésre késztette. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy mi ez az érzés, de valahogy benne volt a levegőben a lánya emléke. Mintha lélek-nyomot hagyott volna maga után a kis helyiségben.
Becsukta az ajtót, álldogált egy darabig, aztán mivel testi gyöngesége győzedelmeskedett a méltósága fölött, leült a sarokban álló kanapéra. A folyosóról állandó jövés-menés, beszélgetés, kacagás, és kiáltások zaja hallatszott be, egészen hihetetlenné téve az előbbi kihalt csendet.
A koldus a melegben hamarosan elszenderedett. Akkor sem ébredt föl, amikor a színésznő belépett az öltözőbe.
A nő kimerülten roskadt le az asztal mellett álló székre, hátát a falnak vetette, lehunyta szemét és pihent. Ő sem vette észre az apját.
Csak a halál látta és figyelte mindkettejüket. Csendben figyelt, és türelemmel várt. Nem volt sietős dolga, hiszen ahol nem látják szívesen, ott úgysem bánják, ha késik, akik pedig halni vágynak, azokat amúgy is szívesen várakoztatja.
A koldus felköhögött álmából, és ezzel lányát is felriasztotta. A színésznő ijedten nézett az árnyékká lett emberre. Idegennek vélte. Sikoltani akart, de a hangja cserbenhagyta, amint ráismert apjára, hát inkább hallgatott. Hirtelen úgy érezte, hogy más elvesztésénél talán még nagyobb tragédia, ha valaki önmagát veszíti el...
A koldus görnyedten, magába roskadva ült és várta, hogy lánya végképp kihajítsa az életéből.
Hosszú percekig ültek így némán, s talán tovább is tart ez a mozdulatlan csend, ha a halál elzsibbadt tagjai fel nem lázadnak ellene. A halál nyújtózkodott, fészkelődött, s közben megpendítette egy leheletnyit a pohár szélét, amiben érkezése óta kuporgott.
Az apró zajra a koldus és a színésznő egyszerre rezdült. A nő ösztönösen a pohár felé nyúlt, apja pedig felsóhajtott.
- Kislányom - vált szóvá a síró lélegzet a koldus ajkán.
A rég hallott hangtól megremegett a színésznő keze, s a pohár a földre hullt, darabokra tört, tartalma szétfolyt a padlón.
A két ember a szilánkokat nézte, aztán már csak egymást. A halálnak pedig többé nem volt helye közöttük.