Apró csoda a vonaton

 
Vonatra szálltunk. Irtóztató tömeg volt. A dohányzófülkében egyáltalán nem jutott szabad hely, a nemdohányzóban pedig csak egy kerekded asszonyság mellé tudtam bepréselni szintén kerekded hátsómat.
Mint a kisgyermek, akinek lerombolták a homokvárát, toporzékolni tudtam volna az indulattól, ahogy szertefoszlani láttam a kényelmes utazásról dédelgetett álmomat.

Gyűlöltem a vonatot, gyűlöltem az embereket, végül pedig gyűlöltem önmagamat. Aztán, amikor ennek is a végére értem, és valós okok hiányában a gyűlöletem kifulladt, és saját hamvába holt, gondolkodóba estem.
Három órás út vár rám, – gondoltam – nagyon rossz lesz nekem, ha végigduzzogom. Szűkös a hely, alig férek, mozdulni nem tudok, de legalább ülök. Rágyújtani nem lehet, de az ablak le van húzva, és van friss levegőm. Három órát azért ki lehet bírni cigi nélkül – volt már ilyen. A könyvem kéznél van, szóval olvashatok.

Lassan beletörődtem helyzetembe, elővettem a könyvemet, és olvasni kezdtem, mert nem akartam értékes órákat arra vesztegetni az életemből, hogy rosszul érezzem magam.
Lecsendesítettem hát magamban a rossz érzéseket, és úgy belemerültem a történetbe, hogy észre se vettem az idő múlását; megfeledkeztem a vonatról, a tömegről, a kényelmetlenségről.
Aztán szép lassan, az agyam hátsó ajtaján belopózott egy érzés: már nem vág az oldalamba az ülés merev karfája, és nem préselődik hozzám az idegen asszony izzadt combja. Körülnéztem. A nő még mindig mellettem ült, ő is olvasott. És mégsem volt már szűk a hely! Kényelmesen elfértünk egymás mellett, mintha szélesebbé vált volna a pad.

Percekig döbbenten ültem, alig mertem hinni az érzékeimnek. Aztán végre megértettem, hogy milyen csodálatos hatalma van az emberi elmének, mert semmi más nem változott, csak az én hozzáállásom; a tiltakozást elfogadás váltotta fel, és az elhatározás, hogy jól akarom érezni magam. És ha ennek éppen az volt az akadálya, hogy keskeny az ülőhely, hát akkor, úgy tűnik, valami módon még azt is sikerült kitágítanom…