Miklós püspök és a fagombok

Miklós püspök és a fagombok
dec
6
Miklós püspök és a fagombok

 
Réges-régen, nagyjából ezerhétszáz évvel ezelőtt Anatólia fővárosában, a Myra nevezetű városkában élt egy ember; Miklós püspök, vagy ahogyan ott szólították: Nikolas püspök.
Kedves, jó természete, a gyerekekkel, felnőttekkel való törődése miatt nagyon szerette őt mindenki. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és a szeretetet hirdette. Pénzét mindig a gyerekek és a szegény, vagy beteg emberek megsegítésére fordította.
Minden este órákig sétált a város utcáin, beszélgetett a járókelőkkel, figyelt a gondjaikra, és amiben csak tudott, segített nekik.
Így történt, hogy egyik december esti sétája során találkozott egy rongyos ruhákba öltözött kisfiúval.
– Hát te mit keresel ilyen későn, egyedül az utcán? – kérdezte a püspök aggódva.
A gyerek először megijedt a piros kabátos férfitól, és el akart szaladni, de Miklós püspök olyan szeretettel nyújtotta felé a kezét, és olyan szelídség volt a szemében, hogy végül mégsem mozdult.
– Bántott valaki?
– Nem – rázta meg fejét a fiúcska.
– Akkor mi a baj? Miért nem vagy otthon? Hideg van ilyenkor. Vékony ruhácskádban könnyen megfázhatsz…
A kisfiú nem tudott megszólalni, annyira szorította torkát a bánat, s végül el is pityeredett.
Miklós püspök magához vonta a sírdogáló gyereket, és kedvesen simogatta a fejét, várva, hogy az megnyugodjon.
– Megszöktem otthonról – mondta aztán váratlanul a kicsi, két szipogás között. – Annyira szegények vagyunk, és nekem olyan sok testvérem van, hogy nem jut eleség mindannyiunk számára. Ma este véletlenül meghallottam, hogy édesapám azt mondja édesanyámnak, el kell adni rabszolgának valamelyik gyereket, hogy a többieknek tudjanak enni adni. Nagyon megijedtem. Attól féltem, hogy engem adnak el, ezért inkább elszöktem.
Miklós püspök a homlokát ráncolta a történetet hallgatva. Bizony, abban az időben gyakran megesett, hogy egy-egy szegényebb család valamelyik gyermekét volt kénytelen rabszolgasorba adni, hogy az érte kapott pénzből a család többi tagja megélhessen. A püspök azonban minden igyekezetével küzdött ez ellen, s most sem akarta hagyni, hogy ebből a kislegényből rabszolga legyen.
– Ne aggódj, segítek rajtad! – mondta, s közben a hátán hordott tarisznyazsákban kotorászott, majd előhúzott onnan egy kis kabátkát. – Vedd ezt magadra, nehogy megfázz!
Nagyon szép volt a kabátka, jó meleg, és úgy illett a kislegényre, mintha pontosan rá szabták volna. Gombjai gondosan csiszolt fakorongocskák voltak, s amint a kisfiú gombolgatni kezdte őket, észrevette, hogy mindegyiken van valami apró véset. Nézegette a vésett mintákat, és a legalsó gombon felismerni vélt egy vágtató lovat, a következőn egy tehenet, aztán két békésen legelésző birkát. A negyedik gomb három játszadozó kecskét ábrázolt, a legfelsőre pedig egy zsákocska volt bevésve.
– Látom, tetszenek a kabátgombok – szólt mosolyogva Miklós püspök.
– Igen, nagyon szépek, és a kabát is jó meleg. Köszönöm.
– Használd egészséggel! Most pedig gyere, elkísérlek hazáig!
Úgy tűnt, hogy a fiúcska idő közben letett szökési tervéről, mert nem tiltakozott, hanem bátran megfogta a püspök kezét és csendesen ballagott mellette. Amikor pedig megérkeztek, kigombolta kabátkáját, kibújt belőle és visszaadta kísérőjének.
– No, hát mégse tetszik? Miért adod vissza? – csodálkozott Miklós.
– Tetszik, nagyon tetszik, de úgyse tarthatom meg. A szüleim biztosan eladnák, hogy legyen egy kis pénzünk.
– Talán mégsem adják el… – mondta bíztatóan hunyorítva a püspök, és újra odaadta a kabátot a gyereknek. – Ha mégis el akarnák adni, akkor kérd meg őket, hogy legalább az egyik gombot megtarthasd! Ezután vágd le a legalsót, és elalvás előtt rejtsd el az istállóban!
A legényke nagyon különösnek találta az ötletet, de mégis tetszett neki, talán, mert valami titokzatosságot sejtett mögötte, ezért megfogadta magában, hogy mindent úgy tesz majd, ahogyan azt a püspök javasolta.
Miután elköszöntek egymástól, Miklós folytatta esti sétáját, a kisfiú pedig belépett a házba. Édesanyja már nagyon aggódott érte, ezért most hevesen magához szorította örömében.
Az asszony rögtön észrevette az új kabátkát. Faggatni kezdte róla kisfiát, s amikor az mindent elmesélt neki, ő szomorúan megsimogatta a gyerek fejét.
– Ugye tudod, hogy nem tarthatod meg? Ez egy nagyon szép, új kabát. Ha elvisszük a piacra, az árából talán egy hétre való élelmet is vehetünk…
A kicsi szomorúan bólintott, majd Miklós püspök tanácsát követve, megkérte édesanyját, hogy legalább az egyik gombot hadd tartsa meg. Anyukája nagyon megsajnálta, ezért beleegyezett a kérésbe, és még a gomb levágásában is segédkezett. Később pedig egy régi, kopottas gombot varrt a szép, új fakorong helyére.
A gyermek a levágott gombbal rögvest az üres istállóba szaladt, elrejtette az egyik sarokba, majd visszatért a házba aludni.
Volt aztán reggel nagy meglepetés! A család ugyanis lónyerítésre ébredt. Futottak mindannyian az istállóba, és bizony, ott állt a legpompásabb paripa, amit valaha láttak.
– A gomb! – kiáltotta örömmel a kisfiú. – Lóvá vált a gomb!
S valóban, a lovat mintázó fagombot hiába keresték, sehol sem lelték.
Ezek után persze, inkább az állatot vitték a vásárba, a kabátka pedig megmaradt. Annyi pénzt kaptak a lóért, hogy abból az egész telet átvészelhették jóllakottan, melegben.
Hanem előbb-utóbb ez a pénz is elfogyott, és újra előkerült a kis kabát. Ám mielőtt még a fiúcska szülei eladhatták volna, valami csodálatos módon egy tehén került az istállóba, a kabát pedig megint szegényebb lett egy gombbal…
No, a tehén árából ezúttal is eléldegéltek egy darabig, de persze ez sem tarthatott örökké. A kislegény azonban ismét gondoskodott róla, hogy megtarthassa Miklós püspök ajándékát. Csak egy újabb gombtól kellett megválnia, és másnap máris két szép birka bégetett az istállóban.
Néhány hét múlva aztán az utolsó előtti fagomb változott át három pajkos kecskévé, majd egy hónappal később a zsákocskát ábrázoló, utolsó gomb is sorra került. Ez utóbbiból pedig olyan nagy zsák arany lett, ami végleg megoldotta a család minden gondját-búját. Soha többet nem kellett éhezniük, fázniuk, bármit is nélkülözniük, és azon sem kellett többé töprengni, hogy vajon melyik gyereket adják el rabszolgának.
A kisfiú sosem feledkezett meg jótevőjükről. Gyakran felkereste Miklós püspököt, és szívesen segédkezett neki minden évben, amikor az öreg, december ötödikén, névnapjának előestéjén végiglátogatta, és mindenféle édességgel megajándékozta a városkában élő gyerekeket. Éppen emiatt nevezték őt „Noel Baba”-nak, ami azt jelenti „Ajándékozó Apa”.
Miklós hosszú, békés öregkort ért meg. Aztán, a legenda szerint (342. december 6-án), angyalok vitték végső nyughelyére, ahol ekkor egy tiszta forrás fakadt a földből. Ebből a forrásból pedig olyan erős szeretet árad azóta is, hogy csodával tölt meg minden évben egy decemberi éjszakát, amelyen az öreg Noel Baba elküldi a mai gyermekekhez utódát, a Mikulást. Miklós püspököt pedig később, a középkorban szentté avatták, elismerve ezzel emberszeretetét és csodatételeit.

Budapest, 2011. október

 

Megjelent:
Mikulás titkai, Corvin Kiadó, Déva, 2015.
"A Mikulás könyve", PLT, 2012.

 

Nincsenek hozzászólások

öt * = tizenöt
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés