Búcsú a holnapért

 
A parton állok
hajóra várva,
búcsúznom kéne, de nem tudok.
Túl szép a tenger
e partról nézve,
és máshonnan még sötét titok.

Beburkolózom
az ismerősbe,
tovább maradnom mégsem lehet.
Ezernyi szálat
kell elszakítnom,
mi eddig óvott, s nem engedett.

Repülni vágyom,
szárnyam is van már,
de szédülök még, s kapaszkodom.
Sóváran nézem
egy sirály röptét,
- én is lehetnék... tudom, tudom.

Gyász-könnyeimtől
homályos szemmel
sötétnek látom a holnapot.
Megfordulok hát,
szívem bezárom
- hiába várom, rég itthagyott. -

Le kéne tennem
végre a múltat,
nem élhet ember hűlt sírkövön.
De attól félek
túl nagy a tenger,
és magával rántja börtönöm.

Ki kell hát lépnem
saját körömből,
lerázni végre a láncokat.
Fejem emelve
nézni az égre
szabadság vár rám, nem áldozat.

Szabadság vár rám
régóta vágyott,
sohasem ismert, kacér erő.
Hinni szeretném
elérhetem, mert
reményt fogantam, itt az idő.

A partról lépve
hajóra szállok,
búcsúzom lassan, s elindulok.
Oly szép a tenger
elringat hosszan,
s kalandra csábít a sok titok.

Kitárom szívem
a végtelennek,
tovább maradnom már nem lehet.
Mi eddig tartott
gyászom lezárom,
álmaim várnak, hát elmegyek.