Keljfeljancsi

Keljfeljancsi
jan
22
Keljfeljancsi

 
- Miért nem akarsz újra menni?
- Mert kudarc volt az egész életem. Elég volt belőle, nem akarok újabb kudarcokat.
- Inkább feladod?
- Igen.
- A feladás is kudarc.
- Méltó befejezése az egésznek.
- Ironizálsz. Inkább mesélj a kudarcaidról!
- Miért?
- Mert szeretném megismerni az utat, ami a feladáshoz vezetett.
- Jó, legyen! Úgyis ráérek éppen, hát mesélhetek, de „happy end”-re ne számíts! Már a kezdet is rossz volt, mert amikor megszülettem, anyám lemondott rólam és intézetbe adott. Nem ismerhettem a szüleimet, és a családomat.
- Ez nem a te kudarcod.
- Talán nem. De nekem kellett vele együtt élni. És az intézeti élet nagyon kemény volt; a srácok engem használtak bokszzsáknak: folyton vertek.
- Nem tudtad megvédeni magad?
- Nem. Egyedül voltam, ők meg mindig csapatostul rohantak rám. Egyszer panaszkodtam rájuk a nevelőknél, de ezt is én szívtam meg. A nevelők egyesével vallatták őket, mégis mind azt állították, hogy hazudok, és valójában én vagyok az, aki a többieket szekálja. Persze, hogy a végén engem büntettek meg. A srácok pedig árulónak bélyegeztek, félholtra vertek, a WC-be nyomták a fejem, és ettől kezdve „Szar” lett a nevem.
- És az iskola?
- Az intézeti balhék miatt nem tudtam tanulni, folyton a bukás szélén álltam. Jóformán abból éltem, ami az órán, első hallásra megragadt a fejemben.
- Mégis leérettségiztél…
- Persze, majdnem harminc évesen. Az általános iskolából szakmunkásba mentem, de ott se volt jobb a helyzet; folyton engem maceráltak, így végül kimaradtam. Beálltam segédmunkásnak egy szobafestő mellé. Az legalább normális volt velem. Mindig „Fiam”-nak hívott, és nagyon tisztességesen fizetett. Ő mondta folyton, hogy tanuljak, mert különben sose lesz belőlem semmi.
- Akkor ez mégsem volt kudarc…
- De, hidd el, az volt. Az igazi kudarchoz mindig kell valami jó, amit aztán elveszíthetsz. Van tapasztalatom a témában, tudom, mit beszélek. Azt mondják, hogy „minden jó, ha jó a vége”, de nálam minden jónak rossz lett a vége. Egyik este hazafelé mentünk munka után a mesterrel, és megtámadtak bennünket. Persze éppen aznap végeztünk egy komolyabb melóval, zsebünkben volt kétheti fizetésünk. Mindent elszedtek tőlünk, és alaposan helyben hagytak. A mester már túl öreg és gyenge volt ahhoz, hogy egy ilyen verést túléljen. Nekem a karom és a bordám eltörött, mégis rám fogták, hogy én vertem agyon az öreget. Hajszálon múlott, hogy nem csuktak le érte.
- Az viszont újabb pozitívum, hogy nem csuktak le.
- Szerinted ez valóságos sikersztori, ugye? Hát, megvallom, hogy én ettől még nem éreztem magam mázlistának. Nem találták nálam az eltűnt pénzt, így bizonyíték hiányában felmentettek. Hónapokig lézengtem ezután munka és pénz nélkül. Öregasszonyok batyuit segítettem hazacipelni a piacról, ezért kaptam ezt-azt: egy tányér levest, egy fürt szőlőt, vagy zsíros kenyeret. Nem nagy valami, de legalább nem haltam éhen.
Végül egy építkezésen vállaltam segédmunkát, persze feketén. Több mint két évig csináltam. Nem volt TB-m, nem fizettem adót, ha volt munka, akkor volt pénz is, ha beteg voltam, vagy nem akadt meló, akkor pénz se volt. A tél volt mindig a legnehezebb, hacsak nem esett hó. Mert ha havazott, akkor lehetett havat hányni az öreglányoknál, és megint jutott egy kis kaja.
Ebben az időben egy nyomorult kis, dohos alagsori szobát béreltem, és igyekeztem félretenni minden pénzt, amit csak lehetett. Na, nem milliókat, az egyszer biztos.
Közben szerelmes lettem, de nem voltam elég jó a csajnak, mert az első adandó alkalommal lelépett egy pénzes pasival.
Aztán a munka mellett újra tanulni kezdtem, mert elegem lett az utolsó, tróger culágerkedésből. Kitanultam a bőrdíszműves szakmát, de az iskola miatt egyre kevesebbet tudtam melózni, így rájártam a félretett pénzemre. Mire megszereztem a szakmát semmim se maradt.
- És sikerült valamivel elfogadhatóbb munkát találni?
- Igen. Fölvettek abba a műhelybe, ahol a gyakorlatomat töltöttem, mert elég ügyesnek tartottak. Kis cég volt, kevés kuncsafttal, kevés bevétellel, így nem volt valami fényes a fizetésem, de a dohos albérleti szoba árán felül egy kevéskét megint tudtam spórolni, félretenni. Egyre többet melóztunk, sokszor napi 10-12 órát, heti hat nap. Mindent kézzel csináltunk, és bizony, gépekkel kellett versenyeznünk. A piac képtelenné vált arra, hogy megfizesse a munkánkat. Nem bírtuk a versenyt, a multik bedarálták a céget, a tulajdonos csődbe ment, én pedig megint munka nélkül maradtam, miközben egy újabb nő hagyott faképnél.
Sokáig nem találtam új munkát, de az építkezésre nem akartam visszamenni. Megint feléltem az összes pénzem, és a végén még az albérletből is kipenderítettek. Hajléktalan lettem egyik napról a másikra.
Hajléktalan szállóra mentem, mert máshová nem tudtam, de megloptak, elszedték mindenemet, amit csak mozdítani lehet: cipőt, órát, gatyát, zoknit, a könyveimet, a rádiómat, de még a gombokat is levagdosták a rajtam lévő ingről, amíg aludtam. Kimentem inkább az utcára, valamelyik parkban mindig találtam egy üres padot. De még ebben se volt szerencsém, mert egyik éjszaka huligánok támadtak rám, megkéseltek; és kevésen múlott, hogy nem nyírtak ki.
- De túlélted…
- Sajnos. Jobb lett volna már akkor kilépni ebből az egészből, megspórolhattam volna magamnak néhány év kínlódást. Három hétig kórházban voltam, addig volt jó nekem. Kicsit meg is nyugodtam, és átgondoltam az életem. Felkeresett egy szociális munkás is, és felajánlotta a segítségét, amit én úgy fogadtam, mint a vízben fuldokló a felé nyújtott kezet. 25 éves kölyök voltam ekkor, és már egy emberroncs. Jó volt, hogy valaki foglalkozik velem.
Neki köszönhetem, hogy kicsit kultúráltabb, emberibb hajléktalanszállóra kerültem, és kaptam munkát. Igaz, hogy az rettentően monoton volt; egy végtelenített futószalag mellett ültem, és már nem is emlékszem, hogy mit kellett csinálnom, csak az maradt meg bennem, hogy néhány nap alatt szinte zombivá váltam.
Anyagilag viszont kicsit összekaptam magam, és bejutottam egy munkásszállóra. Hogy el tudjam viselni a munka egyhangúságát, és némiképp még embernek érezhessem magam, beiratkoztam esti gimnáziumba, és sikeresen le is érettségiztem. Közben találtam egy antikváriumot, ahol megbíztak alkalmanként egy-egy régi könyv újrakötésével.
Megint tudtam spórolni egy kicsit, sokadszor kezdve elölről az életet. Egy ideig határozottan úgy tűnt, hogy most végre rendeződnek a dolgaim. Az antikvárium ajánlására maga mellé vett egy könyvkötő mester. A sors pedig úgy alakította, hogy éppen a mester lányába lettem szerelmes hamarosan, aki viszonozta érzéseimet, és fényt hozott az életembe. Így végül a mester nem csak munkát adott, hanem drága leánykáját is hozzám adta feleségül, és a családjába, házába fogadott; lánya után fiaként szeretett.
Harminc éves voltam, amikor megnősültem, és minden addigi nyomorúságom ellenére boldognak éreztem magam.
Apósom csendes, barátságos özvegyember volt, az esküvő után társául fogadott a vállalkozásába és egy évvel később visszavonult, rám hagyva az üzletet.
A feleségem a világ legdrágább teremtése volt, az életemnél jobban szerettem. Két boldog évet töltöttünk együtt, és már vártuk közös gyermekünk megszületését, amikor a terhesség utolsó hónapjában feleségem hirtelen rosszul lett, és mire a mentővel beértünk a kórházba, ő is és a baba is meghalt. Vannak ugyan elméletek a halál okára, de a pontos diagnózist nem sikerült felállítani. Ekkor kezdtem inni...
Sok piással találkoztam, amíg az építkezésen dolgoztam, még többel, amíg hajléktalanként éltem. A munkásszállón is ivott majdnem mindenki, de én tartottam magam. A feleségem haláláig soha, egyetlen egyszer se rúgtam be. Akkor igen. Aztán másnap is. Majd szép lassan minden nap.
Apósom jólelkű ember volt, de nem bírta sokáig elviselni, amit művelek; kedvesen, barátságosan, sajnálkozón kirúgott.
Megint az utcán voltam, szállás nélkül, munka nélkül, pénz nélkül, és most már piásan. Apósom adott ugyan némi pénzt, amikor elküldött, de az pár nap alatt lefolyt a torkomon.
Összeakadtam a kocsmában egy rossz hírű társasággal; munkát ajánlottak, kellett a pénz, elvállaltam. Betörni jártunk éjszakánként. Egy hónappal később a sitten ültem betöréses lopásért, és bűnszövetkezetben való részvételért. A feleségem halálától a börtönig szinte folyamatosan részeg voltam, nem emlékszem részletekre. A tárgyaláson még a társaim nevét se tudtam megmondani. Négy és fél évet kaptam, de most se tudom pontosan, hogy miért.
Igazándiból nem bántam, hogy lecsuknak, vicces, de ezzel egy időre megoldódott a lakásprobléma, és azon se kellett görcsölni, hogy honnan szedjek pénzt egy falat kenyérre.
A feleségem nélkül meg mindegy volt, hogy hol vagyok. A szabadság nem jelentett számomra semmit.
A sitten nem jutottam piához, így elég gyorsan kijózanodtam. Az első időszak kísértetiesen emlékeztetett az intézeti időkre, még egy volt intézetis sráccal is összefutottam, aminek köszönhetően előkerült régi „becenevem”: megint mindenki „Szar”-nak hívott. Minden marhaságért belém kötöttek, és ismét én lettem a bokszzsák.
Érdekes, hogy ez már nem dühített úgy, mint kölyökkoromban; elfogadtam ezt az ismerős szerepet, ami faramuci módon még valamiféle biztonságérzetet is adott. Tudtam, hogy mit várnak el tőlem, és azt is, hogy én mire számíthatok. Különben meg nem érdekelt semmi. Valami meghalt belőlem a feleségemmel és a kisbabánkkal együtt.
A sitten is volt meló, mindenféle bedolgozásokat végeztünk, néha összeszereltünk ezt-azt, máskor ragasztgattunk, vagy apró fatárgyakat smirgliztünk. Egyszer új munkát kaptunk: bőrtáskákra kellet fület varrni. Kérdezték, hogy tud-e valaki varrni közülünk, akkor jelentkeztem, hogy nekem bőrdíszműves a szakmám, értek hozzá. Rám bízták a munka felügyeletét, és nekem kellett betanítani a többi rabot. Egyszeriben megváltozott a helyzetem, többet már nem vertek.
Jól dolgoztunk, ezért elismerést is kaptunk. A munka engem is visszadobott egy kicsit az életbe, elhatároztam, hogy ha kikerülök a sittről, megpróbálok újra a szakmámban elhelyezkedni. Már voltak terveim, vártam a szabadulás napját.
Jó magaviseletért három hónappal előbb szabadultam. Bekerültem egy rehabilitációs programba, így sikerült új munkát és munkásszállást találnom, egy meglehetősen nagy cég apró porszemeként, betanított munkás lettem, egy sörgyár palackozó üzemének üvegmosó gépe mellett.
A múltamról nemigen kérdeztek, én meg nem beszéltem, egyszerűen csak tisztességesen dolgoztam, és újra gyűjteni kezdtem a pénzecskémet. Sörhöz bármikor könnyedén hozzájuthattam volna, mégsem ittam soha többé.
Egy évvel később, amikor már valamennyire összeszedtem magam, elhatároztam, hogy fölkeresem volt apósomat, és megkérem, hogy hadd dolgozzak nála újra. Ekkor tudtam meg, hogy amíg ültem, ő is meghalt, még egy évvel sem élet túl a lányát. Sajnálom hogy elment, jóravaló ember volt, és be kell vallanom, hogy egy kicsit tanácstalanná is váltam, mert bíztam benne, hogy visszavesz az öreg maga mellé, ha látja, hogy abbahagytam az ivást. Hát, megint nem volt szerencsém.
- De aztán mégis sikerült ismét a saját szakmádban elhelyezkedni.
- Igen, egy jó fél évvel később. Állandóan böngésztem az álláshirdetéseket és megint egy könyvkötéssel foglalkozó céghez kerültem. Mondjuk, itt már a gépek végezték a munka dandárját, de én nem gép mellé kerültem, hanem korábbi szakmai gyakorlatomnak köszönhetően meós lettem. Nem voltam teljesen elragadtatva ettől a munkától sem, mert igazság szerint sokkal jobban szerettem a bőr kézi megmunkálását, az egyedi, kézzel gyártott termékeket, de mindent összevetve azért nem volt olyan rossz. A fizetésem is komolyabb volt, mint a sörgyárban: megengedhettem végre magamnak, hogy egy apró lakást kibéreljek, és kezdtem embernek érezni magam.
- Ez egészen jól hangzik.
- Valóban. Sikerült egy kicsit ráncba szednem az életemet, bár korántsem voltam elégedett, hiszen már a negyvenhez közeledtem, és nem igazán dicsekedhettem az életben elért sikereimmel, eredményeimmel. Kedves feleségemet soha nem feledtem, hiánya folyton vérző seb a lelkemben, de éreztem, hogy nem maradhatok örökre egyedül, elhatároztam hát hogy társat keresek magam mellé.
Szórakozni, ismerkedni nem jártam sehová, ezért újsághirdetéseket böngésztem, és megismertem így egy elvált nőt, aki férjet keresett és pótapát négyéves kislánykájának. Találkozgattunk, megkedveltük egymást; összeházasodtunk. Nem volt ez lázas szerelem, inkább meleg baráti érzések kötöttek össze bennünket, de jól esett mindkettőnknek, hogy nem vagyunk egyedül.
- Kezd a történeted határozottan pozitív irányba fordulni.
- Ó, ne nagyon éld bele magad! Néhány héttel az esküvőnk után megjelent a feleségem előző férje, és mindenáron el akarta vinni a kislányt. Megfenyegetett bennünket, hogy ránk gyújtja a házat, ha nem adjuk neki a gyereket. A feleségem nagyon kiborult, nem akarta, hogy a kicsi az apjához kerüljön, mert az ürge alvilági kapcsolatokkal rendelkezett és amúgy is egy vadállat volt, míg együtt életek, a feleségemet is sokszor elagyabugyálta. Bírósághoz fordultunk segítségért, de pórul jártunk, mert a pasi megtudta, hogy börtönviselt vagyok, és úgy állított be a bíróság előtt, mintha megrögzött bűnöző lennék, aki elcsábította az ő amúgy is laza erkölcsűnek feltüntetett feleségét, tőle, aki persze egy megtestesült angyal. A bíróság neki ítélte a gyereket, a feleségem pedig ment utána; vissza a vadbaromhoz. De úgy tűnt, hogy az ürgének még ez sem volt elég, mert két nappal azután, hogy az asszony elköltözött tőlem, leégett a lakás, amiben laktam. Gondolom, hogy nem véletlenül, bár a rendőrség nem találta nyomát szándékos gyújtogatásnak. A lakás ugyan nem az enyém volt, én csak albérlő voltam ott, de minden cuccom bennégett, így eléggé padlóra küldött engem is az eset. Spórolt pénzem nemigen maradt, mert a pereskedés sokat fölemésztett, vagyis hirtelen megint elég mélyre süllyedtem.
- Azért a munkád még megvolt…
- Meg. Ezért is tudtam másik lakást bérelni. Aztán ez az élet sem tartott sokáig, mert a cégnél leépítések voltak, és engem az elsők között küldtek el, ma sem igazán tudom, hogy miért, mert a munkámmal mindig elégedettek lehettek, és lázongó alkatnak sem mondhat engem senki.
Szóval, már nem is tudom, hogy hányadszor lettem megint munkanélküli, de most azért egy kicsit a szerencse is rám mosolygott, mert az egyik kollégám, akit velem együtt rúgtak ki, saját céget alapított (megtehette: volt miből) és volt cégünk konkurenciájaként lépett a piacra. Szóval, ez az ember fölkeresett, hogy dolgozzak nála, így nem kellett sokáig rágnom a kefét, hamar lett új munkám, igaz, kicsit kevesebbet kerestem, mint előtte, de a légkör valamivel jobb volt, és a feladat is jobban tetszett, amit rám bíztak, mert enyém lett a tervezés.
Századszor dőlhettem volna hátra, megnyugodva, bedőlve a „minden rendben” – érzés illúziójának, ha nem lettem volna már veszettül rutinos a kudarc-halmozásban. Egészen biztos voltam benne, hogy valami baromság megint történik velem. Persze így is lett.
Kábé két hónap múlva megjelent a második feleségem a kislánnyal, és zokogva könyörgött, hogy menekítsem meg őket volt férjétől, akire megint rájött a hepaj, és újfent azzal fenyegetőzik, hogy lemészárolja őket. Nem kellett hozzá három nap, és mindenemet pénzzé tettem, kiléptem a munkahelyemről és egy istenháta mögötti faluba költöztünk. Némi pénzt az asszony is meglovasított volt ura kasszájából, így tudtunk venni egy kis házat. Feleségem óvónőként talált állást, engem pedig felvettek a falu könyvtárába, szinte ingyen munkára, könyvtárosnak.
Ha falura költözik az ember, akkor ne álmodjon nagy pénzekről, „versenyképes jövedelemről”, ahogy mondani szokták, de cserébe az is igaz, hogy ott jóval olcsóbb az élet, főleg ha van egy kis kerted. A házhoz tartozott egy kis föld is, azt elkezdtük művelni. Alapvetően csendes, kellemes, nyugodt életre rendezkedtünk be, viszonylag gyorsan.
A könyvtári munka nem terhelt le túlságosan, így szabadidőmben tanult szakmámat gyakoroltam: táskákat, pénztárcákat varrogattam, amit a helyiek potom pénzért vittek, mint a cukrot.
Időközben úgy hallottuk, hogy feleségem volt férje lebukott valami csalás ügyben és lesittelték. Ettől kicsit megnyugodtunk, és kezdtük jól érezni magunkat.
Feleségem terhes lett, és mi izgatottan, szeretettel vártuk a babát. A terhesség rendben zajlott, a szüléssel sem volt gond, és az ég mintha kárpótolni akart volna az elszenvedett nehézségekért, egyszerre két kisfiúval ajándékozott meg bennünket. A babák egészségesek és gyönyörűek voltak. Szinte megint boldognak érzetem magam.
- És ez az érzés se csábít arra, hogy újra megpróbáld?
- Nem. Ha az ember élete sivár, egyhangú, unalmas, szeretetlen, akkor kevesebb benne a fájdalom is. Minden apró jó, amit átéltem elveszett, és az elvesztés fájdalma sokkal elviselhetetlenebb volt, mintha a jót soha meg se tapasztaltam volna. Elég volt, nem kell még egyszer.
Azt látni, hogy az a cseppnyi öröm, az a boldogságszikra, amiért annyit küzdöttél, szenvedtél, egy pillanat alatt semmivé válhat, és helyette az iszonyatos magány, fájdalom, üresség telepszik rád, nem kell még egyszer.
- Mi történt a családoddal?
- Autóbaleset. Csak én éltem túl, de az egyik lábam nekem is odalett. Az ikrek még csak két hónaposak voltak. Egy kamion jött belénk, szabálytalanul előzött, frontálisan ütköztünk, teljesen maga alá gyűrte a kocsit. Abszolút érthetetlen, hogy én miért éltem túl. Arra gondoltam, hogy Isten packázik velem, arra, hogy én vagyok a keljfeljancsija. Olyan volt az egész életem, mintha folyton egy sötét, mély gödör fenekéről kellene kimásznom, és amikor végre kijutok a fényre, akkor jön Isten, és röhögve visszalök.
Ha nem packázna velem, engem is megölne. Erre gondoltam akkor, amikor a kórházban magamhoz tértem, és megtudtam, hogy ismét elvesztettem mindent, ami fontos volt számomra. Ekkor gondoltam először az öngyilkosságra.
Miután hazaengedtek, az első dolgom az volt, hogy felakasztottam magam. Szerencsétlenségemre azonban elszakadt a kötél, és úgy estem, hogy betört a fejem, agyrázkódásom lett és eltört a jobb karom. Visszavittek a kórházba, aztán át a pszichiátriára. Egy hónapig benn tartottak, és kőkeményen leszedáltak.
Otthon, a kábulatból magamhoz térve, beszedtem az összes nyugtatót, amit egy hónapra kaptam. De még le sem ért az első szem, mindet kihánytam. Napokig ültem magamba roskadva, a kudarcokkal teli életemen keseregve, aztán végül úgy döntöttem, hogy még egyszer, utoljára, megpróbálom.
Összeszedtem magam, és elindultam a vasút felé. Nem volt könnyű a két mankóval, lassan haladtam nagyon, de nem adtam fel, mentem kitartóan, tántoríthatatlanul a magam elé tűzött cél felé.
Út közben át kellett kelni a főúton. Körülnéztem, nem láttam sehol autót, elindultam hát, aztán se kép, se hang, itt tértem magamhoz. Gondolom, hogy elütöttek.
- Ismét öngyilkos akartál lenni, vonat alá ugrani, és erre elütött egy autó?
- Nem, félreértettél. Nem az öngyilkosságot, az életet akartam még egyszer megpróbálni. Azért mentem a vasúthoz, hogy felutazzak a fővárosba bőrárut szerezni a munkámhoz. Éppen adtam még egy esélyt az életnek, amikor meghaltam.
- Értem, és köszönöm, hogy elmesélted életed fordulatokban bővelkedő történetét. Utolsó mondatodba kapaszkodva mondom: ha még egy esélyt adtál az életnek, akkor most itt a lehetőség, hogy újra megszüless és élj.
- És én nem kérek belőle. Különben is ez már utolsó utáni esély lenne, amihez nem érzek magamban erőt.
- Ezek szerint végleges a döntésed?
- Igen.
- Jó, akkor ezt tudomásul veszem, és a döntésedről tájékoztatom a Lélektanácsot. Hamarosan értesíteni fognak az ítéletről.
- Ezt hogy érted? Nem dönthetek szabadon arról, hogy megszülessek-e újra, vagy sem?
- Te része vagy az Egésznek, tetteid, döntéseid befolyásolják az Egészet. Ezért döntésed lehetséges hatását a Lélektanács megvizsgálja, és adott esetben, az Egész érdekében felülbírálhatja.
- Akkor mi értelme volt ennek a beszélgetésnek?
- Ezt a kérdést magadnak kell megválaszolnod, mert amíg végigtekintettél elmúlt életed eseményein, lehetőséged volt arra, hogy átértékeld az érzéseidet, és új nézőpontból tekints az útra, melyet végigjártál.
- A gödör aljától a pereméig nem volt egy hosszú út, de elég gyakran ismétlődött ahhoz, hogy megelégeljem.
- Ismét ironizálsz. Úgy látom, hogy a nézőpontod cseppet sem változott.
- Jól látod. A hátam közepére se kívánok egy újabb életet. Mikorra várható a tanács döntése? Meddig kell várnom?
- Már nem kell várod: az ítélet megszületett.
- Ez gyors volt.
- A szellemi világban az időnek nincs jelentősége.
- Jó, de nekem akkor is gyorsnak tűnt ahhoz képest, hogy még el se mondtad nekik az én döntésemet…
- Nyugodj meg, a Lélektanács értesült a döntésedről, és teljes életutad, érzés- és gondolatvilágod ismeretében ítélkezett.
- És mi az ítélet?
- Vissza kell menned.

Budapest, 2007. november

 

Megjelent:
Avana Arcképcsarnok, 2008/1.

 

4 hozzászólás

juditti

Köszönöm a türelmedet és elismerésedet, Anett. Smile

N. Anett

Nagyon hosszú novella, de megérte elolvasni. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek rajta. Gratulálok, remekmű.Smile

juditti

Köszönöm, Dius. Smile

Dius

Sokadik amit elolvastam
Sokadik ami nagyon tetszett
Sokadik amit irigylek
Elsö amihez kommentelek Laughing out loud

Gratula

Könyvrendelés