(0)
a vágy repíti
szerte-szét az álmait
s a csend
mely porba hullni látszik
reménybe mossa szárnyait
százával gyűl
szemembe könny
- tudom hogy sírni kell -
felhő-világ
hab-semmiként
foszlik köröttem el
(1)
már oly nehéz
életet találni
szunnyadó szívemben
s ha mégis rezdül
- ha rezdülni mer -
a lelkem dermed rémülten össze
(2)
falak feszülnek bennem
végtelen magas falak
edzett
acélgolyóvá kéne lennem
hogy titeket lezúzhassalak
vállalhatatlan
ez áldozat nekem
inkább
csak cseppenként
folyok ki
a hajszál-repedéseken
(3)
befelé kiáltott szavak
bebörtönzött sóhajok
szaggatnak, széjjeltépnek
sikolytalan vagyok
(4)
árnyak hasítnak hangot bennem
körbevesznek
feléjük futni előlük
– ez sorsom -
elvéthetetlen
(5)
mintha
véremben lenne a bú
mely szívembe futva
elcsal egy-egy dobbanást
kapzsin gyűjtöget
magának spórolva össze
életem keserű napjait
álmaimat s hitemet
lopja meg
(6)
sárszínű emlékek labirintusában
a felfeslő felejtés
fekete falába csikorgó körömmel vájtan
csendbefúló rémület fogan
míg zsákutcáiban
vacogás tévelyeg
s a plafonról
szürkére mosott magány
pornedve csepeg
(7)
kontúrvonalát vesztett
háttérbe oldódott
egykor volt
álmok
még a
létezésen
túlról is vissza-visszafájtok
– ma már csak jégvirágok nyílnak lelkem ablakán -
(8)
a megkövült
sikolyok
páncélja mögött
szoborként él bennem a hallgatás
még mindig vannak titkaim
de jégbezárt
szégyenem
olvadást kiált
(9)
múltam poklából szívembe mart
izzó kis jel
éj-szirmú
rózsaszál
tövissel
(10)
mosolyra váltott bánat
könny mely kacajnak látszik
álarc a fagyban
maszk az életért -
farsangom mindhalálig
(11)
pillám szememre zárul
a látást szomjazom
de kifelé nézni
már rég nem tudok
a szívem vak
csak könnyeim peregnek arcomon
(12)
ősborzalom sikolt bennem
halk nyögés ajkamon
erős várat építettem
kitörni nem hagyom
csak könny a szemben
szívből sírt csepp
szivárog néha át
a kőkeményre döngölt
várfalon
(13)
csak semmi van
várakozással körülkerített semmi
a volt
kiradírozott vágyak helyén
belső végtelenbe bámuló
vakfolt
(14)
gúzsba kötött
vad szavak
fojtogatnak
nyelhetetlen
gombóccá gyűlve
nincs út
se föl
se le
(15)
valami nehéz súlyt
cipelek itt bent
mégis
egyenes derékkal viszem
csak a lelkem
roppan össze tőle
és hitem
füstként illan el
(16)
még dobban
jajba lobban
a hallgatás börtönfalán
zokogva koppan
nem szakítja át
de újra dobban
(17)
meztelen karokkal
öleltem először
a félelmet magamhoz
hiába bújtatom
páncélkesztyűbe ma
bőrömön a rettenet
fagy-nyomot
hagyott
