Botcsinálta horgászlány

 
Víz mellett nőttem fel, éppen ott, ahol a Sió belefolyik a Dunába. Szülőfalum környékén, az élő folyók mellett számos holtág is található, így aztán nem csoda, hogy a község apraja-nagyja előbb, vagy utóbb, belekóstol a halfogás mesterségébe.
Pontosítanom kell magam, mert egy nagyon fontos szót kifelejtettem az előző mondatból, mégpedig azt, hogy: férfiak. Szóval, a férfiak apraja-nagyja horgászik, halászik, a nők nem, mert a hagyományos nemi szerep-elvárások alapján a férfiak dolga az étel előteremtése, a lányok, asszonyok csak otthon, az udvarban találkoznak először a már kifogott, dézsában lubickoló jószággal.
E gyengébbik nemhez tartozóként, én is csak félig felnőtt fejjel mertem előhozakodni azzal, hogy engem érdekelne ez a „férfias” mesterség, természetesen csak amatőr szinten.
Hosszas győzködés után sikerült rávennem nagybátyámat, hogy vigyen magával egyszer, amikor horgászni megy.
A megbeszélt időpontban, egy késő délutáni órán, meg is jelentem nála, a nagy kalandra készen. Nagybátyám szakavatott, tapasztalt horgász lévén rendelkezett minden szükséges felszereléssel, így a botra se volt gondom, amíg a kezembe nem nyomott egyet. Állítása szerint, ez egy kisebb, kezdőknek való bot. Hát, nekem elég nehéznek tűnt, és sehogyan sem sikerült rájönnöm, hogy az orsóval hogyan kell bánni, de ez még csak a kisebb baj volt, mert addig-addig próbálkoztam (ügyetlenkedtem) vele, amíg le nem törtem róla az orsót tekerő szerkentyűt.
Bácsikám, türelmes ember volt, most is csak a fejét csóválta, de láttam rajta, hogy nagyon elcsodálkozott, hogy ezt a tettet hogyan sikerült véghezvinnem. Magam sem értettem a dolgot, és fejem lehajtva csendesen szégyenkeztem.
Némi keresgélés után aztán mégis megtaláltuk a nekem való célszerszámot. Könnyű, teleszkópos, és hála az égnek, nem orsós bot volt, s még a szép, égszínkék színe is tetszett.
Apró bizalmatlanság azért volt bennem vele szemben, mert a damil végén egészen kicsi horog fityegett, főleg ahhoz a horoghoz képest, amit nagybátyám saját magának választott. Arra gondoltam, hogy ezzel a mütyür horgocskával legföljebb ebihalat fogok majd, de aggodalmamnak a kínos előzmények után, nem mertem hangot adni.
Néhány vödör, egy-két fémdobozka társaságában végre útnak indultunk. Az egyik közeli holtághoz mentünk; itt volt bácsikám egyik horgászhelye.
A holtág iszapos, náddal benőtt széle miatt ladikkal kellett megközelíteni a fából ácsolt horgászállást. Beszálltunk hát nagybátyám vízi járgányába, és az oszlopokon álló deszkaemelvényhez eveztünk. Erőteljes bíztatásra, nógatásra volt szükségem ahhoz, hogy föl merjek állni az ingatag ladikban, és felkapaszkodjak a stégre, de végül csak összekaptam magam, és szerencsésen végrehajtottam a szükséges mozdulatsort.
Miután már mindketten a horgászásra kijelölt helyünkön ültünk, előkerült az egyik vödör, amiben bizonytalan állagú massza volt - csak a kukoricaszemeket ismertem föl benne –, jöhetett a beetetés.
Mivel nem volt gusztusom belemarkolni a masszába, a beetetést nagybátyám végezte, én pedig csendesen nézelődtem; gyönyörködtem a tájban.
A csalit egy kis fémdoboz rejtette, és amint felpattintottuk a fedelét, szörnyülködve figyeltem a benne tekergőző földigilisztákat, és esküt tettem rá, hogy semmi szín alatt hozzájuk nem érek. Bácsikám békésen törődött bele a változtathatatlanba, és felhúzott a horgomra egy szerencsétlen példányt, amíg én az állatkínzás elleni felszólalásomat fogalmaztam magamban.
Ezek után megmutatta, hogy hogyan dobjam a vízbe a felcsalizott damilt, és egyben felhívta a figyelmemet a mögöttünk elterülő nádasra, amibe a bot hátralendítése esetén könnyedén beakadhatnék.
A bedobás sikerült, és szigorúan betartva bátyám utasításait, az előrelendítős technikának köszönhetően elkerültem a nádas rejtegette veszélyt.
Az úszóra szegeztem a tekintetemet, és szuggerálni kezdtem, hogy mozduljon meg mielőbb. Alighanem jó volt a szuggerálás, mert nagyon hamar megmozdult; valami pedzegette a csalit. Örömömben olyan lendülettel rántottam ki a vízből az üres horgot, hogy az hátravágódott a fejünk fölött, és két perccel az elméleti oktatás után, már be is akadt a nád közé.
Nagybátyám ismét a fejét csóválta, saját horgára még éppen csak ekkor húzott föl egy vaskos gilisztát, én meg máris újabb bajt csináltam.
A horgot nem sikerült kiszabadítani, ezért el kellett vágni a damilt, ami így jelentősen megrövidült, vagyis azt is cserélni kellett.
Az új damillal, új horoggal, új csalival, és új szégyenemmel igyekeztem meghúzni magam, és ettől kezdve nagyon óvatosan mozogtam.
Amikor legközelebb megmozdult az úszó, jelezve, hogy kapásom van, bácsikám nyugalomra intett, én pedig szót fogadva neki, kivártam, amíg az úszó teljesen alámerül, és egy ügyes (nem túlméretezett) rántással kifogtam életem első halát; egy nagy bajuszú, termetes (kb. 20 centis) törpeharcsát.
A szerencsétlen állat percekig ott himbálózott a damil végén, a levegőben, mert amikor megpróbáltam megfogni, megbökte az ujjamat, és hiába kísérleteztem, nem tudtam leügyeskedni a sikamlós, szúrós halat a horogról. Persze, hogy ezt a problémát is nagybátyámnak kellett megoldani. Zokszó nélkül vette le a törpeharcsát, majd fűzött újabb gilisztát a horgomra.
Villámsebesen tanultam, és tán a kezdők szerencséje is velem volt, mert néhány óra alatt úgy belejöttem a horgászásba, mint kiskutya az ugatásba. 18 halat fogtam; 11 törpét és 7 kis kárászt. Nagybátyámnak nem volt ekkora sikere; ő mindössze egyetlen kárásszal büszkélkedhetett, bár az tény, hogy ez volt mind között a legnagyobb.
Persze, nem csak szerencse dolga volt, hogy ő maga nem járt nagyobb sikerrel, hiszen folyamatosan az én kezem alá dolgozott, így alig maradt ideje és lehetősége a sajátjával foglalkozni, de mivel több galibát nem okoztam horgászás közben, velem örült az én örömömnek, és azt hiszem, hogy egy kicsit még büszke is volt rám.
Időközben lement a Nap, s a békés vizet bársonyos, aranyló-vörösre festette.
Indulni készültünk, mert a vacsorára való már összegyűlt, bácsikám pedig ráunt a pesztrálásomra. Én, azt hiszem, hogy sosem untam volna meg; életem egyik legszebb estéjét köszönhettem neki.
És ekkor, mindezt megkoronázva, egy hattyú-család úszott felénk. Csendesen közeledtek - az apa elöl haladt, komótosan mutatva és megszabva az irányt, az anya pedig elvegyült az öt kicsi között. Kiúsztak egészen a stégig; karnyújtásnyira lubickoltak tőlünk a vízen.
A szülők hófehér tolla világított az alábukó Nap fényében, mely aranyszínűvé mázolta a kicsik tarka tollruháját. Lenyűgözött e kép, mely békét és harmóniát sugárzott.
Amíg mi a hattyúkat néztük, ők bennünket figyeltek; pillantásainkkal simogattuk egymást.
Nagybátyám valahonnan előkerített egy jókora kenyérdarabot, s azt elcsipkedve szórtuk eléjük, ők pedig örömmel fölkapkodták. Miután elfogyott a kenyér, a hattyúk tovalibegtek a vízen, és mi is elindultunk.
A halas-szákot, a botokat, a vödröket, és minden egyebet bepakoltunk a ladikba, majd bátyám is beszállt, és nyújtotta a kezét, hogy engem is besegítsen. Én viszont nagyon féltem a viszonylag stabil állványról lelépni az imbolygó lélekvesztőbe. Félelmem kontrollálatlanná tette mozdulataimat, és egyik lábammal a ladikba, a másikkal pedig mellé léptem, teljes súlyommal magam után húzva mindent, amibe hirtelen kapaszkodni bírtam, nagybátyámmal és ladikjával egyetemben.
Pár másodperc alatt játszódott le az egész esemény, nekem mégis úgy tűnt, mintha órákig tartott volna.
A víz sekély volt ugyan, de alját bokáig érő iszap borította, ebbe csüccsentem bele nagy csobbanással, és szegény nagybátyám is ebbe hasalt bele közvetlenül mellettem, miközben a ladik felbillent, és süllyedni kezdett.
Azt hiszem, hogy bácsikám ekkor vesztette el híres türelmét, (talán életében először) mert mérgesen felpattant, visszafordította a ladikot, kezembe nyomta a szákot, amiben a kifogott halak ficánkoltak, és a part felé mutatva rám kiáltott (mindezt egyszerre): „Kifelé!”
Felállni is alig tudtam, mert az iszap lefelé húzott, egyre csak marasztalt, de minden erőmet összeszedve, végül pityogva kislattyogtam a partra.
Nagybátyám is gyalogszerrel caplatott utánam, maga után húzva a megmerült ladikot, aztán a parton még egyszer rám mordult: „Irány hazafelé!”
Nem vitatkoztam, nem panaszkodtam, hanem ázottan, sárosan, lucskosan, cuppogó cipőben hazaballagtam.
Szerencsére a harag hamar elszállt, és néhány nap múlva már együtt nevettünk az egészen, de többet nem horgásztunk közösen, pedig biztosan nagyon jó lett volna…