Levelet kaptam (08)

 
Mivel felelősnek érzem magam Földünk élőlényei iránt, elhatároztam, hogy szót emelek érdekükben. Küldtem egy kör e-mailt az összes jelenleg veszélyeztetettnek minősített faj képviselőjéhez, melyben megkértem őket, hogy meséljenek egy kicsit magukról.
Úgy vélem, ha tudomást szerzünk róluk, ha valamelyest megismerjük őket, talán jobban odafigyelünk és vigyázunk rájuk.

A nyolcadik levél Románia keleti csücskéből, a Duna-deltából érkezett:

„Emberek! Barátaim!
Örömmel teszek eleget kéréseteknek, és igyekszem képességeim szerint a lehető legjobban bemutatni fajunkat, persze csak röviden, hogy el ne unjátok.
A hivatalos nevem borzas gödény, de azt hiszem, hogy ti leginkább csak borzas pelikánként ismertek. A legnagyobb termetű vízimadár vagyok.
Tudom, tudom, ha azt halljátok, hogy „gödény”, rögtön az a kétes tartalmú szólás jut eszetekbe, hogy „iszik, mint a gödény”. Ez a szólás onnan ered, hogy hosszú csőrünknek és torokzacskónknak köszönhetően egyszerre nagy mennyiségű vizet vagyunk képesek „felhörpinteni.” A félreértések elkerülése végett megismétlem: vizet iszunk, sosem alkoholt…
Románia keleti csücskében, a Duna-deltában van a fészkelőhelyünk, s valamikor magam is itt bújtam ki a tojásból. Ugyanis legszívesebben nagykiterjedésű mocsarakban, folyótorkolatoknál fészkelünk, fákon, bokrokon, vagy nádasban. Tojóink egyszerre 2-3 tojáson kotlanak 30-32 napig.
Európában jellemzően nem teszünk hosszú utakat, nyaranta kalandozunl itt, a telet viszont a Nílus deltavidékén, vagy Görögország nyugati partjainál töltjük. Magyarországra legtöbbször csak május-júliusban alkalmi vendégként érkezünk. Ilyenkor szoktuk meglátogatni a Budapesti Állatkertben élő rokonokat is.
Hogy könnyen ránk ismerjetek, bemutatom röviden a külsőnket is. Mint már írtam, a legnagyobb vízimadár faj vagyunk. Testhosszunk általában 160-180 centiméter, szárnyaink fesztávolsága 3-3 és fél méter, súlyunk pedig 10-12 kilogramm.
Tollazatunk alapszíne fehér, finom szürkés-vörös árnyalással, de szárnytollaink vége fekete. Fiókáink viszont egészen szürkék.
A fejünk és hátsó nyakunk tollazata borzas, üstökszerűen meghosszabbodott, innen kaptuk nevünk első részét. A csőrünk szürkés-sárga, jellegzetes torokzacskónk pedig vérszínű és kékkel erezett, lábaink feketék.
Hozzátok hasonlóan mi is társas lények vagyunk, gyakran vadászunk és repülünk csapatban. Legközelebbi rokonainkkal, a rózsás gödényekkel is sokszor élünk egy helyen, de külön kis csoportokat alkotunk, nem költünk együtt velük.
Fő táplálékunk a hal. Édesvizű tavakban, folyótorkolatokban, nagy kiterjedésű mocsarakban halászunk. A zsákmányszerzéshez pedig hosszú csőrünket és az alsó csőrkávához kapcsolódó, tágulékony bőrzacskónkat használjuk.
Azt mondják, hogy a régi-régi időkben még jóval többen voltunk, mint mostanság. A XIX. század végén mind a rózsás gödény, mind a borzas gödény igen nagy elterjedésnek örvendett. Őseink fészkelési területe egészen a Tisza szájánál lévő nádasokig húzódott. Ezelőtt kb. 150 évvel pedig még a Balatonon is fészkeltek borzas gödények.
Az 1800-as évek végétől az akkortájt szervezetten megkezdett és a Duna-delta területére kiterjedő halászat miatt a Romániában lévő telepeink rohamosan fogytak és ezzel együtt a mi sorsunk is megpecsételődött.
A XX. század elején már csak 900 fészkelő gödénypárt tartottak nyilván a Duna-deltában, ami aztán rohamosan tovább csökkent, és közben teljesen visszaszorultunk a Duna mentéről is a deltába.
Később, 1950-ben került sor repülőgép segítségével a rózsás és borzas gödények számbavételére. Az összállományt ekkor nagyjából 600 egyedre becsülték. Gödényvédelmi törvényt vezettek be, de ezt az emberek, az idő múlásával, egyre kevésbé tartották tiszteletben. Az intenzív halászat és a nádkitermelés még jobban leszűkítette elterjedési területünket, és évről-évre újabb helyekről szorított ki bennünket.
Ráadásul a halászok azzal a váddal álltak elő, hogy a gödények olyan mértékű halpusztítást végeznek, ami komoly károkat okoz a halászatnak, ezért irtásunkat szorgalmazták. Ennek következtében helyzetünk állandóan veszélyeztetve van egyedüliként megmaradt európai menedékhelyükön is.
Valójában pedig teljesen megalapozatlan a halászok feltevése, akik napi 6-8 kg-os halfogyasztásról beszélnek egyedeként. Ennél bizony jóval kevesebbet eszünk, és főként olyan sekély vizekben halászunk, ami számukra egyébként is elérhetetlen terület lenne.
Mára már olyan kevesen maradtunk, hogy fokozott védelem alatt állunk, ezért kérlek benneteket, hogy ne féltsétek tőlünk a halakat, nekünk is, nektek is jut elég, és ne bántsatok bennünket!
Köszönöm figyelmeteket.”