Mint a szikla

Mint a szikla
jan
20
Mint a szikla

 
A tavaszi Nap megidézte a nyarat meleg, lágy sugaraival. Mintha direkt készült volna; előhalászta tarisznyájából a tavalyi nyárról spórolt derűjét a hetedik osztályos tanulók kedvéért, akik a hegyekbe indultak osztálykirándulásra.
Berci, Ricsi és Jankó persze a sor végén kullogott az erdei ösvényen, hegynek fölfelé, de nem ám lustaságból, hanem csakis azért, mert az egyenes út számukra mindig túlságosan egyenes volt ahhoz, hogy kitartóan rajta maradjanak.
Hol ezért, hol amazért ugrottak le az ösvényről. Az egyikük épp egy mókus után szaladt, a másik kettő meg a barátja után, vagy valami egészen különleges göcsört vonta magára a fiúk figyelmét egy fa derekán, amit persze azonnal szemrevételezni kellett a lehető legközelebbről, akár a fa megmászása árán is...
A két kísérő tanár már elunta, hogy folyton a három kópéval zsörtölődjön, hiszen igazándiból nem is voltak ők rosszak, csak végtelenül kíváncsiak. Ha a fiúk lemaradtak a csoporttól, akkor társaik pihentek egy kicsit, és megvárták őket, hegymenetben amúgy is jól tud esni a gyakori pihenő.
Amikor aztán az osztály végre megérkezett a tetőre, a fárasztó túra mesés jutalommal kényeztette őket. A táborhelyről ugyanis csodás kilátás nyílt a völgyre, s a hegy lábánál fekvő falvak, mintha egy aprólékosan kidolgozott terepasztalon nyugvó kicsiny makettek lettek volna. A gyerekek óriásoknak érezték magukat, és határtalan fantáziájukat kitárva, kényük-kedvük szerint kezdték rendezgetni a maketteket a terepasztalon.
A három kíváncsi lurkó persze megint nem nyughatott sokáig, a fantázia-játék nem elégítette ki fokozott mozgásigényüket, ezért inkább felderítő útra indultak.
Bevették magukat az erdőbe, fától fáig szaladtak, kergetőztek, hancúroztak.
Egyszer Jankó egy érdekes kiugróra figyelt fel, ahol a hegyoldal tetőt képezve nyúlt előre, s barátaival a sarkában rögtön odafutott.
A kiszögellés alatt a fiúk egy repedést találtak a sziklán. Nem volt ez egy szélesre tárt ajtó, éppen csak egy szűkös nyílás, mégis bejáratnak tűnt a hegy gyomrába.
Nézegették, méricskélték, és tanakodtak, hogy mit tegyenek. Bizony, a kíváncsiság nagy úr, s a három jó barát hű szolgája volt ennek az úrnak, hát úgy döntöttek, hogy bepréselik magukat a nyíláson, mert barlangot sejtettek mögötte.
A döntés után azonban egyből felizzott a levegő a fiúk körül, mert hajba kaptak azon, hogy mindannyian bemenjenek-e, vagy kint maradjon-e valaki közülük őrködni. És ha be is mennek mind, akkor ki menjen elsőként, ha pedig őrt hagynak, ki legyen az, aki kint marad.
Talán mondanom se kell, hogy mindhárman be akartak menni a barlangba, mégpedig elsőként...
A fiúk közül Jankó volt a legtestesebb, legnagyobb, bár ő sem volt kövér, vagy éppen nyakigláb termet, de a vézna Bercihez és a cinege alkatú Ricsihez képest mégis nagynak számított. Berci pedig éppen erre utalt, amikor a vita hevében kicsúszott a száján az a mondat, hogy egy akkora állat, mint Jankó, úgyse férne be a szűk nyíláson, úgyhogy jobb, ha kint marad.
Jankó vérig sértődött, amikor barátja gorombaságát meghallotta, és valami egészen csúnyát felelve elszaladt. Bántották nagyon Berci szavai, de leginkább azt vette zokon, hogy barátai fittyet hánytak arra, hogy ő fedezte fel elsőként a különös sziklakiugrót.
Hirtelen haragján azonban hamar túllendült, s csak a megbántottság keserítette lépteit. Már jóval lassabban haladt tovább, megadva az esélyt két pajtásának arra, hogy utolérjék őt, és bocsánatot kérhessenek tőle. Néha még meg is állt, hátrafordult, de nem jött utána senki...
Jankó búsan, magányosan ballagott a táborhely felé, ahonnan osztálytársai vidám ricsaját hallotta. De egyedül mégsem akart visszamenni közéjük, mert nem szerette volna, hogy észrevegyék bánatát, és azt sem akarta, hogy faggassák barátai hollétéről. Letelepedett inkább egy fa tövében, és az erdő életét figyelte csendesen.
Közben Berci és Ricsi kő-papír-ollóval eldöntötte, hogy melyikük menjen előre, majd szépen, egymás után átpréselték magukat a hasadékon. Jól sejtették, valóban egy barlangra bukkantak, még ha az nem is volt túl nagy, legföljebb néhány négyzetméternyi. Persze könnyen meglehet, hogy ez csupán egy komolyabb barlangrendszer előtere volt, és egy újabb nyílást lelve a falon tovább is juthattak volna a fiúk, de nem volt lehetőségük ezt feltárni...
Mert miután mindketten bemásztak, hirtelen hatalmas robaj kíséretében áthatolhatatlan sötétség borult rájuk. Az orrukig se láttak.
Nagyon megijedtek, és a sziklarepedéshez tapogatóztak, amin néhány pillanattal korábban még beszivárgott némi fény. Megpróbáltak kijutni, de valami elzárta az utat és a világosságot előlük.
A két fiú kétségbeesetten gyűrte, tuszkolta egymást, de nem volt esélyük, mert a bejárat elé a tetőről lezuhant egy termetes kőtömb, amit legföljebb kívülről lehetett volna elmozdítani.
Jankó sokáig üldögélt magában Bercit és Ricsit várva, s a sértődöttség és a harag egyre inkább átadta helyé az aggodalomnak. Vajon hol lehetnek a barátai? Miért nem jönnek?
Arra gondolt, hogy hamarosan a többi osztálytársuknak is feltűnik hosszúra nyúlt távolmaradásuk, és elindulnak megkeresni őket.
A fiú ezt semmiképpen sem akarta. Nem szerette volna, hogy egyedül találják, mert akkor jogosan felelősségre vonhatták volna, azért, hogy magára hagyta a társait, egy cseppet sem veszélytelen helyzetben. Amint ez a gondolat megfogalmazódott a fejében, Jankó szívét görcsbe szorította az aggodalom. Lehet, hogy Berci és Ricsi bajba jutott? Lehet, hogy ezért nem kerültek elő ilyen sokáig? Felelősnek érezte magát értük, hiszen csak ő tudott arról, hogy hol vannak, és azért is, mert akár összevesztek, akár nem, a két fiút mégis a barátjának tartotta. Úgy érezte, hogy ez a barátság jóval többet ér annál, hogysem hagyja egy ostoba vita miatt széthullni.
Talpra szökkent, s ettől a mozdulattól, mintha a szíve is megkönnyebbedett volna egy kicsit, sebesen visszacsörtetett a hegy oldalában lelt kiszögellésig.
A lába földbegyökerezett, amint odaérve megpillantotta, hogy a hasadékot elzárja egy kőtömb. Nem tudhatta biztosan, hogy barátai odabent vannak-e vagy sem, de nem kívánt ezen sokáig töprengni. Első döbbenetéből gyorsan felocsúdva a kőhöz ugrott és hangosan pajtásai nevét kiáltotta.
Tisztán hallotta Ricsi és Berci rémült hangját a torlasz mögül. Megpróbálta őket néhány szóval megnyugtatni, majd minden erejét összeszedve nekiveselkedett, hogy a szikladarabot elmozdítsa a bejárat elől.
Az első próbálkozás nem járt sikerrel, hiába volt Jankó a legnagyobb és legerősebb hármuk közül, a kőtömb nagyon nehéznek bizonyult. A fiút viszont nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja a próbálkozást, hiszen a barátaiért küzdött.
Hamarosan kerített egy erős, vaskos faágat, amit ékként befeszített valahogy a kő alá, és addig-addig ügyeskedett, erőlködött, amíg a szikladarab végre megbillent. Ezután már nem is volt olyan nehéz a másik oldalára fordítani, szabaddá téve ezzel a barlangocska bejáratát.
Örömujjongás fogadta odabent az első beeső napsugarakat, majd a nyílásban megjelent Ricsi kobakja. A fiú ügyesen kipréselte magát a szabadba, és Berci habozás nélkül követte. A három jó barát összeölelkezett és örömtáncot járt a kőtömb körül.
Aztán Berci elcsendesedett, és lehajtott fejjel, kicsit szégyenkezve bocsánatot kért Jankótól. Jankó is bocsánatot kért tőle, majd mindenki mindenkitől, és ettől hármuk barátsága olyan erőssé, és szilárddá vált, mint a hasadék elé gördült szikla.

Budapest, 2008. december

 

Könyvrendelés