Meglepetés

 
Pisti álmából riadt fel, mert zörgést hallott az ajtó felől. A rémület a torkát szorongatta. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott egy darabig, de csend volt, az előbbi nesz nem ismétlődött.
A félelem azonban nem múlt el. Óvatosan lecsúszott az ágyról, halkan felnyitotta az ágyneműtartót, és takarójával, kispárnájával együtt belebújt. Mozdulatai rutinosak voltak, látszott, hogy nem először tölti éjszakája nagy részét odabenn. Szinte minden éjjel itt kötött ki, amikor egyedül maradt.
Tudta jól, hogy szülei nem tehetnek róla, hogy rendszeresen magára hagyják, de ezzel együtt is félt. Panaszkodni nem akart, hiszen már hét éves nagyfiú volt, s amúgy sem szívesen terhelte a felnőtteket saját gondjaival.
Édesapja beteg volt, éppen elég baj ez, Pisti gyerekes félelmei biztosan nem szolgálnák a gyógyulását. Amint az sem javítana az állapotán, ha tudná, hogy kisfia minden este sírdogál egy kicsit a takaró alatt, ha rá gondol.
Évente kétszer két hetet kellett szanatóriumban töltenie, de még ezen felül is gyakori vendége volt a városi kórháznak. Bizony, kevés ideje jutott arra, hogy fiával törődjön, s az ő gondjaira figyeljen.
Pisti édesanyja, hogy el tudja tartani maroknyi családját, három műszakban dolgozott, heti váltással. Ha délelőttös volt, akkor ugyan otthon éjszakázott, de kora hajnalban kelt, mert a legelső busszal indult a munkába. Ha éjszakás volt, akkor már délután elment, és csak másnap reggel jött haza. Ilyenkor Pisti iskolája miatt gyakran megesett, hogy egész héten át nem is találkozott kisfiával. A délutános műszak sem volt sokkal jobb, mert a falu ritka buszforgalma miatt csak éjfélre tudott hazaérni.
A kislegénynek korán hozzá kellett szoknia az egyedülléthez. Nem is volt ezzel probléma máskor, csak éjszaka. Az apró neszek kétségbe ejtették, s egyetlen mentsvára az ágya alatti ágyneműtartó volt. Nem csukta magára teljesen, mert attól tartott, hogy úgy nem tudna kijönni, ezért egy párnát dugott a rácsukódó ágy széle alá, hogy az résnyire nyitva maradjon.
Reggel mindig korán ébredt, s mire édesanyja hazaért a munkából, ő már rendszerint be is ágyazott maga után, és elment az iskolába.
A sok egyedüllét önállóságra szoktatta. Korához képest igen komoly volt és felelősségteljes.
Ezen a reggelen kicsit később kezdődött a tanítás, így még éppen csak a vajas-mézes kenyeret kente magának reggelire, amikor megérkezett az anyukája.
- Jól aludtál, kicsim? - kérdezte, és puszit nyomott szorgoskodó kisfia homlokára.
- Igen anyukám - felelte ő csendesen.
- Tudod, estére lesz egy meglepetésem számodra...
- Tényleg? Hazajön apu?
- Nem - felelt szomorúan a fiatalasszony. - Majd csak hat nap múlva... De ne találgass, majd meglátod este!
Pisti úgy érezte, hogy mesés napja lesz. Anyukája elindult bevásárolni, és így együtt mentek az iskoláig, csupa vidám dologról beszélgettek, nagyokat nevettek és még ráadásként este meglepetés is várja otthon... "Bár minden nap ilyen szép lenne!" - gondolta ábrándozva.
A napközi után egyedül ballagott haza, s tudta, hogy édesanyja már nincs otthon, a beígért meglepetés miatt azonban mégis megszaporázta lépteit.
A konyhaasztalon egy rövid levélke várta, anyukája kézírásával. Nem lepődött meg rajta, mert amióta megtanult olvasni, szinte minden nap így üzentek egymásnak.
"Vacsora a gázon. Meglepetés a szobádban. Aludj jól, kicsim! Puszillak. Anyu" - olvasta a cetlin, és ahogy szokta, megsimogatta az 'Anyu' szót.
Aztán izgatottan nyitott be a szobájába.
A meglepetés bénító erejű volt.
A torokszorító rémület jéghideg hulláma söpört végig törékeny testén-lelkén, amikor észrevette az új ágyat.
Szép volt. Fakeretes, puha matracos - ágyneműtartó nélkül...
Az ágyon egy újabb röpke üzenet várta:
"Hogy igazán jó legyen az éjszakád..."