Kormányos Sándorral közösen írt vers
Tündérek játszanak lelkemen,
mint hajnal húrú hárfán,
felhők fodrából simítnak csendet,
zenéjük halk szivárvány.
Magasba szárnyal ez égi dal
vággyal telve ott kering,
köd-puha párnán ringatózva,
és a lelkem benne ring.
- Tárd felém szíved bátran, kedvesem,
hallgasd e belső zenét,
mely köztünk csermelyként buzogva
áramlik tőlem feléd!
Érzem én is, hogy hív a dallam,
fáj, de szállni nem tudok,
ezernyi érzés földhöz ragaszt:
megkötözött rab vagyok.
- Drágám, ne aludj el! Jöjj velem!
Rázd le ólomláncaid!
Nyisd ki szemed, s lásd: az én szívem
nem köti meg semmi itt.
- A végtelenbe hív a hangod,
lágyan zengve énekel,
a szirén dalod mégis csalfa
hisz sohasem érlek el.
- Aludjál hát békésen, hiszen
szíved én elengedem,
s csak elillanó álmod leszek;
kit elcsalt a végtelen.
Még éjszakánként újra hallom,
halkan távol ott dalol,
a szirén hangja újra csábít
bennem lüktet valahol.
