Dunai sirató

 
Nagy víz a Duna, erős víz: sokat bír. Mit neki egy sóhaj, vagy akár ezer? Vitt az már annál különb terhet is…
Elbírta egy hete Sete Jancsi feleségét, elbírja hát most a Jancsi könnyeit is.
A férfi a parton ül, kezében sörösüveg, szemében gyötrelem.
- A keserves mindenit! – üvölt föl Jancsi fájdalma, dühe, szíve szakadása. – Hogy miért nem tudtam én megdögleni?! Miért kellett neked, drága szívem, a Dunának menni?
- Én vagyok az oka. Én, a mocskos muslinca. Hogy ne bírt volna az anyám a világra szarni! Miért kellett nekem olyan cudarnak lenni? Drága angyalom, kedves gyöngyharmatom! Hogy tudtam én elengedni a te szép kezed? Hogy tudtalak ilyen kétségbe taszítani?
Sete Jancsi a vizet nézi, vádlón, keményen, mint aki elvetemült gyilkosra tekint – pedig a vízben is csak saját magát látja…
A távolból harangszót hoz a szél.
- Érte harangoznak – mondja a férfi csendesen, lehajtott fejjel, majd hirtelen felkiált:
- Hallod, te süket folyó?! Most temetik. Engem meg elzavartak. „Részeg disznó!” – ezt mondták rám. Hallod?! Részeg disznó vagyok! Az én kis drága galambom épp most kerül a földbe… Ó, hát hogy nem szakad le az ég?!
- Röhögsz? Röhögj csak! – Jancsi a víz felé köp, de nyála saját lábára hull.
- „Ne igyál!” – mindig ezt mondta; „Ne igyál, Jancsikám!” Én meg százszor megfogadtam, hogy nem iszok többet, mégis ittam. Hát ember vagyok én? Állat vagyok! Jól mondták: részeg disznó vagyok. Hogy dögöltem volna meg már régen!
Jancsi keze ökölbe szorul, ujjai elfehérednek a szorítástól.
- De most, most megmutatom én ennek a betyár világnak! Sete Jancsi nem iszik többet. Nem ám! Ha-ha! Megmutatom én nektek! Meg én!
Eltorzult arccal nevet, és sörösüvegét a Dunába hajítja, majd eszelős nevetése csendes zokogásba vált.
- Kedves kis feleségem, szépséges virágom, hát mi lesz most énvelem? Mit gondoltál, meddig tudok én élni nélküled? Hol vagy drága angyalom? Az ártatlan, szép lelked merre szállt? Ó, bárcsak én haltam volna meg, s te élnél tovább!
- Te vén Duna! Hová vitted az én legdrágább kincsem lelkét? Máskor locsogsz, most persze hallgatsz. Igazad van. Én voltam az, aki nem becsülte őt eléggé. Nem vigyáztam rá. Előlem futott a halálba…
Jancsi felkel, de megtántorodik és elesik. Öklével a földre csap, majd kúszni kezd, és egészen a víz széléig vonszolja tehetetlen testét a kavicsos parton.
- Itt vagyok – lihegi az erőlködéstől kimerülten. – Ne irgalmazz hát nekem, ha neki se irgalmaztál! Ragadj el, Duna! Hadd menjek én is a kedvesem után. Büntess meg! Megérdemlem a halált.
Jancsit arcul csapja a víz.
- Pofozol? Ne játssz velem! Gyerünk! Ölj meg! Te gyilkos!
A férfi tovább vonszolja magát, s lassan a fél teste vízben van.
- Ölj hát meg engem is! Könyörülj végre rajtam!
Egy erős hullám a szárazra taszítja.
- Ne! Ne tedd ezt velem! Hát nem érted? Meg kell halnom!
- Meg kell halnom – ismétli meg suttogva, és rácsodálkozik a felismerésre.
Percekig szótlanul és mozdulatlanul fekszik: várja a halált. Aztán ismét zokogni kezd, és kínlódva négykézlábra áll, de egy újabb hullámlökés megint ledönti a lábáról, és Jancsi, mint egy zsák homok, terül el a földön.
- Segíts rajtam! Segíts meghalni! Ne büntess ennyire! Ne tagadd meg tőlem a halált!
A víz most újra arcul csapja, s közben lemossa könnyeit.
A férfi tekintete a távolba réved, és a Duna közepén látni vél valamit.
- Ó, egyetlenem! Hát eljöttél értem? Ugye, hogy még mindig szeretsz, galambom? Ugye hiányoztam neked?
Jancsi teste most örömtől remeg, s az öröm új erővel tölt fel minden inat, izmot, és ideget. A férfi feláll, de mozdulatai egy marionett-bábra emlékeztetnek: tagjai merevek, gesztusai szélesek. Tárt karokkal szalad a Dunába, mintha repülne.
- Várj meg, drágám! Várj meg! Jövök!
Egy örvény rántja magával, húzza, cibálja, míg végleg össze nem zárul a víz a feje fölött. A sörös palack pedig, melyet asszonyának vélt, vígan táncol odább a folyó ölén.